5. fejezet – Elbűvölt Királyság

Kittcsi, Tara! Ismét köszönöm, hogy minden fejezethez írtok nekem!!!!

És ezért, csak nektek :) egy kép a házukról, ahogy én képzeltem:

Mit szóltok? Valahogy így képzeltétek ti is?

Puszi,

Lylia

A kis csapat kimerülten, de elégedetten ücsörgött a tisztáson. Teljesítették a küldetésüket: kiszabadították a fehér mágust. Mindannyian az ősz varázslót nézték, várták, mond-e valamit, de Freeto csak egyvalakire figyelt.

– Salina, tündérek lánya – szólította meg a hercegnőt, mire ő elkerekedett szemekkel pillantott a mágusra.

– Tündérek lánya? – kérdezte.

– Nem is tudtad? – felelt kérdéssel a kérdésre Freeto, de meg sem várta a lány válaszát. – Édesanyád tündér volt, akit apád elraboltatott, és fogvatartott, hogy mindenkinél erősebb utódot szüljön neki. Azt azonban nem tudta, hogy egy tündérnek csak tündértől foganhat fia, embertől csak lánya születhet.

Mindenki néma csöndben hallgatta a varázsló szavait, ő pedig folytatta a mesélést.

– Édesanyád belebetegedett a fogságba, az ő népe mindig is szabadon élt, nem tűrték a bezártságot. Mikor te megszülettél, az apád őrjöngött, és azt mondta anyádnak, addig tartja fogva, amíg fiút nem szül neki, édesanyád hiába magyarázta, hogy ez lehetetlen. Téged mindenesetre elvett tőle, hogy a saját elvei szerint neveljen, anyád pedig az egyetlen utat választotta, ami ismét szabaddá tette őt.

Salina szeméből kicsordultak a könnycseppek, pedig minden erejével azon volt, hogy visszatartsa őket. Nem akarta, hogy a követői gyengének lássák, méltó akart lenni a vezetésükre. Rico odalépett mellé, és szorosan átölelte a lányt.

– Gyűlölöm – suttogta Salina a fiú mellkasához bújva. – Még jobban, mint eddig.

– A gyűlölet sosem szül boldogságot – mondta Freeto. – Ne őt gyűlöld, hanem szeresd édesanyádat és a népedet! A szeretet ereje sokkal többre képes, mint a gyűlölet hatalma.

– Én a kardom erejében bízom – szólalt meg halkan Rico.

– Jól teszed, ifjú harcos – helyeselt a mágus -, de a szívedben is bízz! – tette még hozzá, mire a fiú elgondolkodott. – Hercegnő – fordult Freeto ismét a lány felé. – Ez a tiéd, édesanyádé volt, reméltem, hogy egyszer átadhatom – mondta, miközben köpenye bugyraiban kotorászott, és végül előhúzott egy apró, fényes tárgyat.

Átadta Salinának, aki megbűvölten nézte az ékszert. Az ezüst gyűrű egy tündért formázott, aki egy ovális, halványrózsaszín követ fogott a kezében, és szárnyaival ölelte körül a lány jobb kezének középső ujját, amire pontosan illett.

– Rózsakvarc – világosította fel a mágus. – A szeretet köve. Tudni fogod, mire használd – tette még hozzá titokzatosan.

A lány sokáig csodálta édesanyja hagyatékát, de Rico már a következő lépésen töprengett.

– Mi a teendőnk? – kérdezte a varázslótól.

– Attól függ, mik a céljaitok – felelte talányosan Freeto.

– Legyőzni Kriton királyt és Ametort, hogy a nép nyugodtan és szabadon élhessen – felelte a fiú határozottan.

– Ahhoz előbb meg kell keresnünk Dorxatut – sóhajtott a mágus.

– Ő kicsoda? – kérdezte Salina, aki ekkorra már a többiekre figyelt.

– A világ utolsó sárkánya.

– Sárkány? – hördült fel az egyik katona.

– Még léteznek? – kérdezte Rico elkerekedett szemekkel.

– Már csak ő egyedül – bólintott a mágus.

– Miért van rá szükségünk? – érdeklődött a hercegnő.

– Ő tudja a legbiztosabb ellenszerét a fekete mágiának, és ha le akarjátok győzni Ametort, szükségetek lesz a tudására.

– De hát itt vagy nekünk te – mutatott Rico a varázslóra.

– Én sem tudhatok mindent – vonta meg a vállát Freeto.

Így hát felkerekedtek, és a varázsló vezetésével útnak indultak. Nem sokkal később egy folyón át vezetett az útjuk, és Freeto pihenőt javasolt.

– Idejét sem tudom, mikor fürödtem utoljára – suttogta a mágus, majd elvonult egy félreeső helyre, és megmártózott a kristálytiszta vízben.

Amíg a többiek ettek néhány falatot, Rico és Salina kicsit messzebb ültek le egy fa tövébe.

– Jól vagy? – kérdezte Rico, kék szemében aggodalom csillogott.

– Most már igen – felelte a lány halkan, miközben a gyűrűt nézegette. – El fogom tüntetni a birodalomból, ha addig élek is – jelentette ki határozottan.

– Én végig melletted leszek – biztosította a fiú.

– Tudom – suttogta Salina, és Rico vállára hajtotta a fejét.

-----------------------------------------------------------------------------------

– Ennyi! – kiáltotta el magát Tim. – Mára végeztünk. Jók voltatok, köszönöm.

A teremben megszűnt az áhítatos csend, és átadta a helyét a zsibongásnak. Mindenki egyszerre kezdett el beszélni, aztán pedig a jelen lévők nagy része elsietett, hogy a többi dolgát intézze.

Én továbbra is csak ültem a díszlet-fa tövében. Kellett néhány perc, hogy felfogjam, hol is vagyok valójában, és Salinából ismét önmagammá váljak.

– Vic, itt vagy? – szólalt meg Chris mellettem, mire felkaptam a fejem.

Ott ült mellettem, ahogyan Rico Salina mellett a jelenetben.

– Persze – mosolyodtam el. – Csak tudod, a szokásos átállás – magyaráztam.

Nekem valahogy nehezebbnek tűnt visszazökkenni a valóságba, mint a gyakorlott színészeknek. Én tényleg Salina voltam azokban az órákban, amíg fogattunk, és ezért tartott minden alkalommal kicsit hosszabb ideig, hogy magamhoz térjek.

Pillantásom az ujjamon lévő gyűrűre tévedt, és ismét elgyönyörködtem benne.

– Úgy látom, tetszik – állapította meg Chris.

– Nagyon – feleltem fülig érő szájjal. – Meg is kérdezem Timtől, megtarthatom-e. Salina úgyis a film végéig viselni fogja.

Ezzel már szaladtam is a rendezőhöz, de ő csak feltartotta a kezeit.

– Nem az én fennhatóságom – húzta el a száját szomorkásan. – Ginát kell megkérdezned – tette még hozzá halkan.

– Akkor veszett ügy – sóhajtottam lemondóan.

Gina volt „minden kellék őre”, ahogyan ő szerette hívni magát. Képes volt minden forgatási nap végén átnézni az összes kelléket és jelmezt az utolsó gombig. Természetesen ez volt a dolga, és azt jól is végezte, de néha túlzásokba esett.

Szomorúan sétáltam ki az öltözőből, ahol Chris már várt rám.

– Mi a baj? – kérdezte rögtön, mikor észrevette az arckifejezésem.

Válasz helyett csak felmutattam a gyűrűtlen kezem.

– Tim nemet mondott? – lepődött meg.

– Gina – adtam meg a feleletet egyetlen szóban, és mást nem is kellett mondanom.

– Sajnálom – mondta, majd átkarolta a vállam, úgy mentünk az autóhoz.

Későre járt, igencsak alkonyodott már, így semmi máshoz nem éreztünk kedvet, mint egy könnyű vacsorához, aztán alváshoz.

A következő napokban azokat a jeleneteket vettük fel, amelyekben a kis csapat úton van a sárkányhoz. Feszített tempóban haladtunk, de sajnos többször is előfordult, hogy Tim elégedetlen volt az eredménnyel. Nem beszélve arról a napról, mikor Paul egész nap a stúdióban lábatlankodott. Ennek eredményeképpen Tim sokkal idegesebb volt a megszokottnál, és ez a hangulat mindenkire átragadt.

– Holnap egy nap szünet – fordult hozzánk a rendező az ötödik nap végén. – Az otthoniak jeleneteit vesszük majd. Hétfőn találkozunk.

Csöppet megkönnyebbülve hagytuk el a stúdiót, de ismét ránk sötétedett, mire hazaértünk. Akkor jutott eszembe, hogy mióta megjöttünk, nem is beszéltem Brittával. A történet szerint ugyanis, amíg Salina, Rico és a maroknyi harcos a mágus kiszabadítására indul, addig Bryn és Ariana a birodalomban maradnak felügyelni a dolgok alakulását, és még több harcost toborozni.

Következő nap tehát ők forgattak, utána meg ismét mi kerültünk sorra, így nem sok esélyünk volt találkozni, és egy jót beszélgetni.

Másnap reggel annyira jól esett, hogy nem a telefonom ébresztésére keltem, hanem lustálkodhattam, ameddig csak kedvem tartotta. Már elmúlt tíz óra, mire kimásztam az ágyból. Chris irányából nem hallottam semmit, ezért úgy gondoltam, még biztos alszik.

Kényelmesen megreggeliztem, aztán belebújtam egy fürdőruhába, hogy kipróbáljam végre a medencét. Úsztam néhány hosszt, aztán kifeküdtem a napra, és élveztem a még nem túl forró sugarait.

Egy idő után azonban hatalmába kerített az érzés, hogy valaki figyel. Körbenézve sehol nem láttam egy árva lelket sem, csak miután felemeltem a fejem, vettem észre Christ, aki a terasz korlátjára támaszkodva a várost nézte. Pontosabban csak saccoltam, hogy a távolba figyel, mivel a sötét napszemüvegtől nem láttam a tekintetét, de a feje állásából ez volt a leglogikusabb következtetés.

– Jó reggelt! – kiáltottam fel neki, mire lehúzta a napszemüvegét az orrára, és fölötte kinézve pillantott le rám.

– Inkább délelőttöt, nem? – vigyorgott szokásos csibészes stílusában. – Észre sem vettelek – tette még hozzá.

– Nem jössz le? – kérdeztem, kezemmel árnyékolva a szemem, mivel a nap eléggé elvakított.

Válasz helyett csak visszatolta a helyére a szemüveget, és elindult a ház felé. Nem sokkal később kilépett az ajtón, és helyet foglalt a mellettem lévő nyugágyban.

– Reggeliztél már? – kérdeztem.

– Még nem – vonta meg a vállát.

– Néha tényleg olyan vagy, mint egy nagy gyerek – csóváltam meg a fejem, miközben felálltam, hogy a konyhába menjek.

– De ha egyszer annyira szeretem a szendvicseidet – sóhajtott színpadiasan, mire csak legyintettem egyet.

Gyorsan csináltam két szelet kenyérből valami reggelinek valót, és kivittem neki. Ekkor csengettek, és mindketten meglepetten fordultunk az ajtó felé. Kicsit tartottam a látogatótól, de nem akartam megvárakoztatni sem, ezért a bejárat felé indultam.

Egy kedves, idősebb asszony állt az ajtó előtt.

– Üdvözlöm – mosolygott rám kedvesen. – Dora McCoy vagyok, a bejárónőjük – mutatkozott be.

– Victoria Stanford – viszonoztam a gesztust, majd odébb léptem, hogy bejöhessen.

Dora nagyjából ötvenöt éves lehetett, néhány centivel alacsonyabb volt nálam, és ránézésre pont úgy festett, mint egy tipikus nagymama.

– Ő pedig Chris Michaels – mutattam „szomszédomra”, aki már a nappali közepéről figyelte az eseményeket. – Övé a másik rész.

– Jó napot! – biccentett a nő Chris felé.

– Magának is, Mrs. McCoy – felelte ő.

– Kérem, szólítsanak csak Dorának!

– De akkor tegez minket, ugye? – fordultam felé, hiszen annyira furcsa volt, hogy egy nálam sokkal idősebb ember magáz.

– Ha szeretnétek.

– Természetesen – vágta rá Chris, megelőzve engem.

Jó hangulatban elbeszélgettünk, aztán Dora megkért minket, hogy ha van valami különleges kérésünk az ételekkel kapcsolatban, akkor nyugodtan szóljunk neki. Szerdánként hivatalos hozzánk, de megadta a telefonszámát, hogy sürgős esetben is hívhatjuk, ha szükségünk van rá.

Távozás előtt mintha kicsit habozott volna, ami nekem egyből feltűnt.

– Valami baj van? – kérdeztem.

– Semmi, csak nem tudom, hogy mondjam. Nem akarlak titeket ilyenekkel zavarni – hebegte.

– Mondja csak! – bátorította Chris.

– Van egy unokám – fogott bele végül az asszony. – És amikor megtudta, hogy kikhez fogok járni, teljesen bezsongott. A lelkemre kötötte, hogy kérjek aláírást, hiába mondtam neki, hogy nem illik.

– Semmi gond – mosolyodtam el. – Most nincs kéznél normális papír, de mondja meg az unokájának, hogy mikor legközelebb jön, fényképet fogunk aláírni személyesen neki.

– Jaj, nagyon köszönöm – hálálkodott Dora. – És tényleg ne haragudjatok – tette még hozzá.

– Mondtuk már, nem gond – mosolygott rá Chris is kedvesen.

Az asszony megkönnyebbülten elköszönt, és magunkra hagyott minket.

– Tisztára a nagymamám jutott eszembe róla – sóhajtotta Chris, miután becsukódott az ajtó Dora mögött.

– Róla még nem is meséltél – húztam össze a szemem.

– Meghalt tíz éve – suttogta.

– Sajnálom – feleltem pár másodpercnyi hallgatás után.

Chris szemeiben annyi szomorúság ült, amennyit még sosem láttam. Rosszul esett, hogy pont miattam jutott eszébe ez a fájdalmas emlék.

Nagyot sóhajtott, és egy picit megrázta a fejét, aztán ismét vidáman nézett rám.

– Ő készítette a legfinomabb hálaadási pulykát és a legjobb almás süteményt – mosolygott. – Nagyon szerettem nála lenni. Egy régi házban élt Roseville-ben, a padlás tele volt rejtekhelyekkel, imádtam ott játszani – mesélte elmerülve az emlékekben. – De te sem meséltél még soha a szüleidről – váltott témát egy pillanat alatt. – Csak annyit tudok, hogy elveszítetted őket.

A hirtelen rám zúduló emlékképek letaglóztak, és percekig csak néztem magam elé némán, miközben szemeimben könnyek gyűltek.

– Amióta meghaltak, alig beszélek róluk – kezdtem halkan. – Így kevésbé fáj a hiányuk – ismertem be, és jócskán meglepődtem magamon, mert ebbe még nénikémet sem avattam be soha. – Charlotte ugyan próbálta, hogy kibeszéljem magamból a dolgot, mikor hozzá kerültem, de nem voltam rá képes, ezért hagyta, hogy a magam módján oldjam meg. Később persze előjöttek régi történetek, hogy milyenek is voltak és miket csináltak, de ezek mind csak jó dolgokról szóltak.

Ahogy elkezdtem beszélni, mintha újraéltem volna mindent. Chris szótlanul hallgatott, de úgy éreztem, minden rezdülésemre figyel.

– Anyuék csodálatosak voltak. Annak ellenére, hogy elég sokat dolgoztak, arra mindig ügyeltek, hogy esténként együtt vacsorázzunk. Olyankor elmeséltük, hogy mik történtek velünk. Hétvégenként pedig elmentünk a partra, és olyankor hármasban töltöttük a napot. Bármikor fordulhattam hozzájuk akármilyen gondom volt.

Ahogy felelevenítettem a régi időket, melegség járt át.

– Aztán eljött az a nap – suttogtam, és a könnycseppek leperegtek az arcomon. – Az első találkozásuk évfordulóját készültek megünnepeli, fontosabb volt számukra, mint a házassági évfordulójuk. Minden évben elmentek valahova, és anya ezt a napot várta legjobban. Annyira gyönyörű volt aznap este, de ahogy megfogták egymás kezét, és rám mosolyogtak búcsúzóul, nagyon rossz érzés kerített hatalmába. Mondhattam volna, hogy ne menjenek sehova, de nem tettem – alig bírtam beszélni, annyira kaparták a torkomat a könnyek. – Nem akartam elrontani a legfontosabb napot – folytattam alig hallhatóan.

Chris kerített valahonnan egy csomag zsebkendőt, de észre sem vettem, mikor állt fel érte. Lehajtott fejjel beszéltem, de tudtam, hogy ott van mellettem. Mikor visszaült mellém a kanapéra, átkarolta a vállam. Én pedig csak meséltem, kimondtam mindent, ami a szívemet szorította.

– Már hazafelé tartottak, amikor egy csapat részeg fiatal beléjük száguldott. Akkora sebességgel mentek nekik, hogy felborult a kocsi. Azt mondták, hogy már az ütközés erejétől meghaltak – lassan ejtettem a szavakat, alig bírtam kimondani ezeket a dolgokat. – Az én hibám volt – suttogtam. – Az én hibám.

Nem bírtam tovább tartani magam, kitört belőlem a zokogás. Hosszú percekig csak sírtam, Chris végig szorosan átölelve tartott. Kijött belőlem minden könny, amit az évek során magamban tartottam.

Mikor kezdtem megnyugodni, Chris csak akkor szólalt meg.

– Nem a te hibád – mondta halkan.

– De, ha szóltam volna… – bizonygattam.

– Akkor lehet, hogy másnap történik ugyanez. Vagy a szüleid azt mondják, nem kell félned semmitől, és ugyanúgy elmennek. Így legalább boldognak láttad őket utoljára, és ők is boldogok voltak.

Szavai csak lassan hatoltak el az önvádon keresztül a tudatomig, de volt értelme mindennek, amit mondott.

– Ha valaminek meg kell történnie, az meg is fog – suttogta, miközben megsimogatta az arcom.

Sosem láttam még ennyire komolynak őt, és nagyon jól esett a törődése. Egy darabig még a mellkasán pihentettem a fejem, élvezve a nyugalmat, ami belőle áradt. Sokkal jobban éreztem magam azáltal, hogy elmeséltem végre valakinek mindezt.

Mikor végül összeszedtem magam, szomorkás mosollyal az arcomon néztem rá.

– Köszönöm – mondtam hálásan.

– Nincs mit – viszonozta mosolyomat.

– Csinálunk ebédet? – kérdeztem felélénkülve, mert tudtam, ilyenkor az a legjobb, ha elterelem a figyelmemet.

– Én majd nézem – vigyorgott.

– Azt már nem – ingattam meg a fejem, és befogtam segíteni.

Sokat nevettünk, miközben elkészítettünk egy fűszeres sült csirkét salátával. A legegyszerűbb dolgokat bíztam csak rá, de még így is volt, amivel meggyűlt a baja. Mindenesetre, mire végeztünk, már tudott annyit, hogy egy salátát magának is képes legyen összerakni.

A délutánt a medencénél töltöttük, jól éreztük magunkat, de többet nem hoztuk szóba a szüleimet. Estefelé már izgatottan találgattuk a filmmel kapcsolatos dolgokat, ugyanis másnap vettük fel a sárkányos jelenetet, amit mindketten nagyon vártunk.

---------------------------------------------------------------------------------------

Óvatosan lépdelt a barlang sötétjében a három alak. Mindössze egy fáklya fénye volt segítségükre a tájékozódásban. Aztán lassan a sötétség oszlani kezdett, pedig egyre csak mélyebbre jutottak. Nem sokkal később egy hatalmas földalatti teremben találták magukat, ahova a magas mennyezeten lévő vájatokból elegendő fény jutott ahhoz, hogy szükségtelenné váljon bármilyen más fényforrás.

Salina és Rico döbbenten nézték a hatalmas sárkányt, aki békésen aludt a terem egyik végében.

– Mit tegyünk? – kérdezte a hercegnő Freetóhoz fordulva.

– Fel kell ébreszteni – felelte a mágus, mintha egyértelmű lett volna a válasz. – De óvatosan ám, mert ha rossz hangulatban ébred, annak nem lesz jó vége.

Rico nagyot nyelt, és szorosan megmarkolta a kardját, mire a varázsló enyhe mosollyal az arcán megcsóválta a fejét. Salina viszont nem törődve semmivel, megindult a sárkány felé. A fiú utána akart indulni, hogy megállítsa, de Freeto feltartóztatta.

A hercegnő lassan közeledett a hatalmas lényhez, majd mikor karnyújtásnyi távolságba került, gyűrűs kezével óvatosan megsimította a sárkány pofáját.

– Dorxatu – szólította meg halkan. – Kérlek, szánj ránk néhány percet – suttogta.

A sárkány megmoccant, majd résnyire nyitotta a szemeit. Salina távolabb lépett tőle, hogy Dorxatu rendesen láthassa.

– Ki zavarta meg az álmomat? – kérdezte a sárkány, inkább kíváncsian, mint mérgesen.

A lány meglepődött, mert a hatalmas lény egyáltalán nem tűnt félelmetesnek, ellentétben a legendák sárkányaival.

– Salina vagyok – kezdte a lány, de folytatni nem tudta, mert az óriás nagyot ásított, amibe beleremegtek a barlang falai.

– Tündérek lánya – húzta el végül száját a sárkány, amitől úgy tűnt, mosolyog. – Már vártalak – mondta, majd kényelmesen nyújtózkodott egyet, vigyázva a lányra.

– Freeto, öreg barátom – szólította meg Dorxatu a mágust, mikor észrevette.

A varázsló mélyen meghajolt, így köszöntve a sárkányt.

– És Rico, Roches fia, micsoda meglepetés – tette még hozzá Dorxatu.

– Ismerted az apámat? – csodálkozott el a fiú.

– Bizony, ifjú katona, ismertem őt. Jó is, hogy itt vagy, így át tudom adni neked, amit apád rám bízott. Gyere csak közelebb! – hívta a sárkány Ricót, mire a fiú ösztönösen közelebb lépett.

Dorxatu felállt, arrébb sétált, ezáltal láthatóvá téve egy halom kincsnek tűnő holmit. Rövid keresgélés után előhúzott egy kardot, és letette a fiú lába elé.

– Apádé volt. Varázserővel bír, ha méltó kezekbe kerül. A tiéd – mondta, majd elégedetten nézte, ahogy Rico kipróbálja a fegyvert. – Neked miben segíthetek, tündérek lánya? – kérdezte Salina felé fordulva.

– Szeretném elkergetni apámat a Birodalomból.

– Hogy a helyére léphess? – húzta össze szemöldökét a sárkány.

– Hogy ne sanyargassa a népet, hogy az emberek szabadon élhessenek. Ha ehhez a helyére kell lépnem, megteszem – felelte a hercegnő határozottan.

– Helyes válasz – bólintott a sárkány.

– Egy dolgot mondhatok: a gyűlöletet és hatalomvágyat nem fogja fegyver, csak őszinte hittel lehet legyőzni. A gyűrűd kihozza mindenkiből a benne rejlő szeretetet, még ha csak pislákol is benne az érzés.

– Ametort hogyan lehet legyőzni? – kérdezte Rico gyakorlatiasan.

– Ezt majd az illetékessel megbeszélem – nézett a sárkány Freetóra.

Az öreg varázsló közelebb lépett, a fiatalok pedig eltávolodtak néhány méternyire, hogy ne zavarják meg a halk tanácskozást.

– Köszönjük – mondta Freeto tisztelettel, miután befejezték a pusmogást. – Azt hiszem, végeztünk is – fordult két kísérője felé.

– Remek – morgott az orra alatt Rico, miközben elindultak kifelé a teremből.

– Még valamit, ifjú katona! – szólt a fiú után a sárkány álmos hangon. – Sose feledd: Harcolni csak tiszta szívből, őszintén érdemes. Ahogyan szeretni is – fejezte be a gondolatot halkan Dorxatu, és ismét mély álomba merült.

Mindhárman néma csendbe burkolóztak miközben a kijárat felé haladtak. A sárkány szavain, és azok jelentésén járt az eszük.

 

 ------------------------------------------------------------------------------------------------

Fáradtan, de elégedetten léptem ki a stúdióból aznap. A sárkányos jelenet felvételei valamilyen oknál fogva jó érzéssel töltöttek el. Imádtam Tim fantáziáját, hogy képes volt elhitetni velem: Dorxatu tényleg létezik. Annak ellenére, hogy csak egy díszlet sárkányfejet készítettek, ami a segítségünkre szolgált, én mégis a sárkánnyal beszélgettem.

– Néha már biztos vagyok benne, hogy nem vagyok normális – mondtam Chrisnek, miután hazaértünk, és beszéltem neki erről.

– Egy kicsit még én is elhittem – mosolyodott el. – Nem velünk van a gond, ez csak Tim zsenialitásának köszönhető.

Egyet kellett értenem a hallottakkal, mert az teljes mértékig igaz volt, hogy Tim fantáziája és lelkesedése minden alkalommal átragadt a stáb fogékonyabb tagjaira.

– Viszont ma nem árt még korábban lefeküdnünk – sóhajtottam vacsora után.

– Miért is? – húzta fel a szemöldökét Chris.

– Én egy csöppet tartok ettől a négy hetes „kiképzéstől” – ismertem be.

A következő hetekre ugyanis azt a feladatot kaptuk, hogy tökéletesítsük a kardforgatási technikánkat, mivel ebben a részben elég fontos szerephez jutottak a csaták.

– Már van gyakorlatunk – nyugtatott Chris. – Menni fog.

– Ha te mondod – vontam meg a vállam.

Ennek ellenére hamar aludni tértem, és reggel frissen pattantam ki az ágyból.

Nekem lett igazam, kemény hetek vártak ránk. Reggeltől estig a kaszkadőrökkel gyakoroltunk, mert nem csak annyi tudásra volt szükségünk, mint eleinte, amikor csak egy-egy jelenet erejéig vettünk kardot a kezünkbe. Komoly koreográfiákat kellett begyakorolnunk, hogy a vásznon majd teljesen hitelesnek tűnjön minden, de közben még véletlenül se okozzunk egymásnak sérülést.

A legjobb alakítás kedvéért Tim igazi kardokat kovácsoltatott nekünk a forgatáshoz, még szerencse, hogy a fantáziájában is léteztek kisebb, női kezekbe való kardok, amikkel én is boldogultam. A gyakoroláshoz ugyan fából készült fegyvereket kaptunk, de azok is hasonló súllyal rendelkeztek, mint fémből készült társaik, hogy ne érjen minket váratlanul nehézségük.

Az első napokban annyira elfáradtam, hogy esténként alig maradt erőm lezuhanyozni, és bekapni valamit vacsorára. Nagy szerencsénkre Dora annyira rendes volt, hogy minden látogatásakor elkészített pár olyan ételt, amik elálltak a hűtőben néhány napig, így ezzel nem kellett foglalkoznunk.

Már két hete folyt a kiképzésünk, mikor Charlotte meglátogatott.

– Milyen kis formás lett itt valaki – jegyezte meg, miután végigmért.

– Milyen értelemben? – kérdeztem, mert nem igazán tudtam, mire is gondol.

A nyaralás óta nem látott, így arra is célozhatott, hogy észrevehető az a két kiló, ami a sok finomság hatására felcsúszott rám, ráadásul az egész napos edzések hatására sem sikerült megszabadulnom tőlük.

– Valahogy jobban kirajzolódnak az izmaid – mutatott a karomra.

– Nekem nem tűnt fel semmi – jegyzetem meg.

– Persze, mert minden nap látod magadat. De nekem észrevehető a változás. Előnyödre válik ez a kardozás – mondta.

Az mondjuk igaz is volt, hogy az első hét nehézsége után egyre jobban bírtam a terhelést, egyre kevésbé fáradtam el a nap végére, és ez egy picit büszkévé tett.

Habár Charlotte természetesen Timmel lakott, amíg Los Angelesben tartózkodott, aznap estére ott marasztaltam. Annyira régen beszélgettünk már, hogy kifejezetten jót tett mindkettőnknek egy lányos este. Hajnalig meséltem neki a nyaralásról és a forgatásról. A gyűrűre annyira kíváncsi lett, hogy elhatározta, másnap benéz hozzánk, hogy láthassa.

Sajnos az a három nap, amit velünk töltött hamar elrepült, és alig láttuk egymást, mivel nekem minden nap edzenem kellett. Mikor végre vége lett a folyamatos gyakorlásnak, alig találtam a helyem.

Az első „kardmentes” reggelen a medence körül ténferegtem, az úszáshoz sem igazán éreztem kedvet.

– Olyan furcsa, igaz? – kérdezte Chris, mikor megjelent a teraszon.

– Nagyon – húztam el a számat egyetértően.

– Van egy ötletem – vidult fel, majd bement a házba, és pillanatokkal később két kardmásolattal tért vissza.

– Ezeket honnan szerezted? – ámultam el.

– Lenyúltam – vonta meg a vállát vigyorogva.

– Gina kinyír – jegyeztem meg.

– Neki ehhez semmi köze, ez a kaszkadőröké, ők meg jó fejek – zárta le a témát, majd a kezembe nyomta az egyik kardot.

Gyakorlott mozdulatokkal harcoltunk, minden lépésünket pontosan kiszámított koreográfia szerint tettük meg, és ettől olyan érzésem volt, mintha táncolnánk. Kihasználtuk a kert adta lehetőségeket, és legalább egy órán keresztül fárasztottuk egymást.

– Imádni fogom élőben – mosolyodtam el, mikor letettük a kardokat.

– Csak nehogy túlságosan beleéld magad – figyelmeztetett, de a szemei mosolyogtak.

– Ne aggódj, nem teszek kárt senkiben – biztosítottam róla.

Egy gyors zuhany után már indultunk is a stúdióba, mert fel kellett készülnünk a következő jelenetekre.

Épp egyedül ültem az egyik folyósón a földön, kezemben a forgatókönyv egy részével, mikor lépteket hallottam.

– Szia, Szivi! Merre találom a főnököt? – kérdezte egy aránylag kellemes, de ismeretlen hang.

Bosszúsan emeltem fel a fejem, mert sosem szerettem, ha ehhez hasonló becenevekkel illettek, de bennem akadt a mérges megjegyzés.