2012. január 14., szombat

Csillagfény: 3. fejezet - Nyaralás


Sziasztok!
Tara, kittcsi! Nektek külön köszönöm, hogy mindig írtok!
Jó olvasást!
Lylia


Madrid lett a második kedvenc városom az otthonom után. Annyira jól éreztem magam abban az egy hétben, minden várakozásomat felülmúlta.
A premier másnapján délelőtt Todd és Britta elindultak vissza Los Angelesbe Paul kíséretében, az ő esetükben ugyanis a Starline nem tartotta szükségesnek az extra hírverést. Britta elmesélte nekem, hogy Toddal már hetekkel korábban megbeszélték, hogy bemutatják egymást a családjaiknak, és barátnőm emiatt igencsak ideges volt, és pedig igyekeztem megnyugtatni őt.

– Gyönyörű vagy, okos, kedves, és nem utolsósorban híres. Mi mást kívánhat egy szülő a leendő menyétől? – kérdeztem, miközben bátorítóan rámosolyogtam Brittára.
– Talán igazad van – felelte.
– Biztos igazam van – jelentettem ki, hogy lelket öntsek belé.
– Úgy legyen – mosolygott rám ő is, majd megöleltük egymást búcsúzóul, aztán ő csatlakozott a többiekhez.
Erre az egy alkalomra felbéreltek két színészt, aki baseball sapkában és hatalmas napszemüvegben úgy-ahogy hasonlított Chrisre és rám, hogy azt higgyék, mi is visszatérünk az Egyesült Államokba. Paul persze már leszervezte a dolgot néhány fotóssal, akiket beavatott a nyaralásunk változásaiba.

Miután a paparazzik követték a kisbuszt, és a rajongók is szétszéledtek, beszálltunk egy autóba, ami elvitt minket a nem messze lévő Adler Hotelbe. Paul egy két hálószobás lakosztályt foglalt nekünk, hogy ha kiszivárogna ez az információ, az további találgatásokra adhasson okot.
A lakosztály igazán kellemes csalódást okozott, ugyanis messze nem volt olyan fényűző, mint amitől féltem. Sokkal jobban éreztem magam egy egyszerű szobában, mint egy minden luxus holmival felszerelt modern helyiségben.

Miután nagyjából kicsomagoltunk és berendezkedtünk, megkérdeztem Christ, mihez lenne kedve.
– Tulajdonképpen nem is tudom – felelte. – Éhes vagyok egy kicsit.
– Mit szólnál, ha elmennénk egy tapas bárba?
– Hogy hova? – kérdezett vissza felhúzott szemöldökkel, mire elnevettem magam.
– Egy olyan étterem, ahol kis adag ételeket adnak, hogy végig kóstolhass minden finomságot – magyaráztam.
– Milyen tájékozott vagy – vigyorgott rám.
– Tegnap a kis ráérő időmben utána néztem a dolgoknak. Szeretem, ha legalább némi fogalmam van a helyről, ahol éppen vagyok. Úgyhogy már azt is tudom, miket kéne megnéznünk.

– Ajjaj, ez komolyan hangzik – játszotta a rémültet.
– Ne aggódj, nem fogjuk egész nap a várost járni. Tudom, hogy az nem tartozik a kedvenceid közé – mondtam elhúzott szájjal.
– Ez úgy hangzik, mintha azt mondtad volna, nem bírnám az egész napos gyaloglást.
– Hát, ez is megfordult a fejemben – ismertem be fülig érő szájjal.
– Na, majd meglátjuk ki fog jobban elfáradni – húzta ki magát, mintha ez valami kihívás lett volna, de közben a szemeiben ugyanúgy ott bujkált a csak rá jellemző huncut mosolya.

Felöltöttük a szokásos „álcánkat”: a baseball sapkát és a napszemüveget. Ő a zsebébe tette a pénztárcáját és a mobilját, én meg az egyik kis övtáskámba pakoltam bele néhány fontosnak ítélt holmit. A táskát nem rendeltetésszerűen a csípőmre csatoltam, hanem átvetettem a vállamon, mindig így viseltem.
Mikor kiléptünk a szállodából, senki sem figyelt fel ránk. Ugyanúgy néztünk ki, mint a többi turista, könnyen elvegyültünk közöttük. Néhány sarokkal odébb rá is bukkantunk egy hangulatos kis étteremre, ahol végigkóstoltunk mindent, amit a pincér javasolt.

Pukkadásig ettük magunkat a sok finomsággal, és még így is maradt, amit nem próbáltunk ki.
– Jó, hogy van még néhány napunk – szólaltam meg. – Legalább a többit is lesz lehetőségünk megkóstolni.
– Én most nem bírok kajára gondolni – közölte Chris hátradőlve a székén.
Lassan elkortyolgattuk az italainkat – Chris a sörét, én pedig a gyümölcslevemet -, aztán felkerekedtünk, hogy sétáljunk egyet a környéken. A belváros gyönyörű volt, a kis utcákkal és a régi épületekkel. Mindig is szerettem az ilyen helyeket, olyan volt, mintha egy picit a múltba csöppentünk volna.

Az egyik utcai árusnál vettem a nénikémnek egy hűtőmágnest. Imádta ezeket az apró csecsebecséket, ha bármelyik ismerősünk elutazott valahova, kérte, hogy neki csakis ilyeneket hozzanak. Otthon a hűtőszekrényen már alig volt hely, de tudtam, ennek biztos talál egy apró szabad foltot.
– Kéne fényképeket csinálnunk – jutott eszembe. – Charlotte a lelkemre kötötte – tettem hozzá mosolyogva.
– Akkor hajrá – mondta Chris, és már elő is kapta a mobilját, ahogyan én is.
Lefényképeztük egymást minden szobor, szebb épület, vagy érdekesebb növény mellett. Tényleg olyanok voltunk, mint bárki más, aki először jár a városban.

Közben feltűnt, hogy Chris tekintete többször is a csípőmre téved, és mikor odanéztem, megláttam, hogy picit kilátszik a bugyim széle. Éreztem, hogy a nadrágom egy csöppet bő rám, de arra nem gondoltam, hogy ennyire le is csúszik. Mondjuk sokat nem engedett láttatni, lévén, hogy szinte mindig sort fazonú alsóneműt hordtam, kivéve, ha nagyon elegáns ruhát kellett felvennem, mert az alá mégsem illett ez a típus.
Igyekeztem feljebb húzni a nadrágomat, aztán az első adandó alkalommal vettem egy övet, így megoldódott ez a probléma. Azért azon elmerengtem egy kicsit, hogy vajon Chris pillantását miért is vonzotta ennyire az épphogy kivillanó fehérneműm, de egyszerűnek találtam a magyarázatot: ő is csak férfi.

A Retiro Parkban egy csomó ember árult mindenfélét a lábuk elé terített lepedőkről. Voltak ott napszemüvegek, kendők, ékszerek. Vettem is mindjárt tíz különböző színű kendőt, gondoltam jók lesznek ajándékba, az egyiket viszont azonnal a csípőmre is kötöttem, ahogy nem sokkal korábban láttam egy helyinek látszó lányon. Chris is választott néhányat az édesanyjának, és az unokahúgainak.
Két méterrel odébb valamiféle fonott karkötőket árult egy hölgy. Általában nem szerettem az ilyen dolgokat, de az egyik annyira megtetszett, hogy nem bírtam otthagyni. Rózsaszín, fekete és szürke fonalakból állt, érdekes mintázattal. Miután megvettem, meg is kértem Christ, kösse a csuklómra. Nagy igyekezetében olyan csomót kötött rá, hogy biztos lehettem benne, többé le sem tudom venni, csak ha levágom. Ahogy egyre többet nézegettem, rájöttem, hogy nem is bánom, mert így legalább nem hagyom el, és különben is igazán tetszett.

Már sötétedett, mire visszaértünk a szállodába. Azonnal megcéloztunk az éttermet, mivel egész délután nem ettünk semmit. Ismét helyi specialitást választottunk, és a pincér a figyelmünkbe ajánlotta, hogy ha vacsora után elmegyünk sétálni, megkóstolhatjuk a helyi édesség-különlegességeket is.
Egyből felcsillantak a szemeim, mert világ életemben édesszájú voltam. Kérdőn néztem Chrisre, aki csak mosolyogva bólintott. Miután végeztünk az evéssel, és kicsit kipihentük magunkat, ismét a kijárat felé vettük az irányt.

– Ha ezt így folytatjuk, Paul leszedi a fejem, mikor hazaérünk – sóhajtottam kilépve a langyos éjszakába.
– Miért is? – nézett rám kérdőn Chris.
– El fogok hízni – feleltem vigyorogva.
– Ennyi gyaloglás mellett kizárt – vigyorodott el ő is, majd kicsit magához húzva, lazán a vállamra tette a kezét, mire én automatikusan átkaroltam a derekát, hüvelykujjamat beleakasztva az övbújtatójába.
Nem sokkal később Chris oldalba bökött, és miután arra néztem, amerre mutatta – aznap először – észrevettem egy fotóst, aki bőszen kattintgatva örökítette meg az esti kis sétánkat.

Emiatt aránylag hamar el is ment a kedvünk az egésztől, és édesség nélkül tértünk vissza a hotelbe. Bentre szerencsére egy paparazzit sem engedtek be, így az étteremben pótoltam a kimaradt desszertet.
Már tizenegy óra is elmúlt, mire felértünk a lakosztályba. Chris végigdőlt a kanapén, kezeit a feje alá rakta.
– Én mára kidőltem – sóhajtott egy nagyot.
– Dettó – feleltem. – Reggel ne keress – tettem még hozzá.
– Miért? – kérdezte összeráncolt szemöldökkel.
– Úszni megyek – mondtam elszántsággal a hangomban.
– Lehet, hogy még aludni fogok, mire visszaérsz – vigyorgott, mire kiöltöttem rá a nyelvem.
– Jó éjt! – mondtam, mielőtt becsuktam a szobám ajtaját.

Mikor reggel felébredtem, semmi kedvet nem éreztem hozzá, hogy tényleg felkeressem a medencét, de meggyőztem magam, hogy a sétán kívül szükségem van még egy kis plusz testmozgásra. A bikinim fölé csak a szállodai fürdőköpenyt vettem fel. Aránylag korán volt még, így alig néhány ember lézengett a medencénél. Nagy elhatározással fejest ugrottam a vízbe, majd addig úsztam, ameddig csak bírtam.
Az órára nézve megdöbbentem, hogy több mint egy órát töltöttem a medencében. Éreztem a tagjaimban azt a kellemes enyhe fáradtságot, amit ilyenkor szoktam, és ez kifejezetten jól esett. Nagyjából megtörölköztem a köpennyel, majd visszamentem a lakosztályunkba.

Chris a kanapén ülve elégedetten falatozott, előtte egy csomó finomság hevert az asztalon.
– Neked is rendeltem – mondta üdvözlés helyett.
– És ahogy látom, már le is ellenőrizted – villantottam rá egy fintorgós mosolyt, mire elnevette magát.
– Minden nagyon finom, bátran megkóstolhatod – felelte két falat között.
– Köszi – húztam el a szám, majd beléptem a szobámba, hogy lezuhanyozzak, és felöltözzek.
Már megszoktam az ilyen dolgokat, Chris mellett erre szükségem is volt. Sokszor előfordult, hogy együtt ettünk, olyankor mindig megkóstoltuk, amit a másik evett, és ezt már olyan természetesen műveltük, hogy legtöbbször fel sem tűnt.

Ahogy kinyitottam az erkélyajtót, megcsapott a forróság, pedig még csak délelőtt tízet mutatott az óra. Gyors zuhany után úgy döntöttem, meg sem szárítom a hajam. Felvettem egy rövidnadrágot, és egy vékony felsőt, úgy léptem ki a nappaliba megenni, amit Chris hagyott.
– Nagyon meleg lesz ma – mondtam, miután lenyeltem az első falatot.
A rozsos kenyér a különleges sajttal és sonkával annyira ízlett, hogy két szeletet is megettem belőle.
– Akkor itt maradunk? – kérdezte.
– Abban ne reménykedj – vigyorogtam rá. – De hűvös helyre megyünk – nyugtattam meg.
– Pontosabban?
– A Pradóba – feleltem, de az arckifejezéséből láttam, hogy ötlete sincs, miről beszélek. – Egy múzeum – magyaráztam, mire elhúzta a száját.

– Pont egy múzeum? – kérdezett ismét.
– Más helyet nem tudok, ahol hűvös lenne – vontam meg a vállam.
– Mondjuk itt a szobában – próbálkozott.
– Nem azért maradtunk Madridban, hogy a szállodában ücsörögjünk. És ha már itt vagyunk, a Pradót látni kell.
– Te vagy a főnök – sóhajtotta színpadiasan, de tudtam, hogy a tiltakozása ellenére, tetszeni fog neki a múzeum.

Ezt illetően igazam is lett, ugyanis hosszú órákat töltöttünk el a híres festmények között, és Chris is jó sokszor elidőzött egy-egy kép előtt. Korgó gyomrunk unszolására hagytuk csak el az épületet, hogy az enyhülő hőségben keressünk egy hangulatos kis éttermet, ahol elfogyasztottuk késői ebédünket.
Kényelmesen sétálgatva indultunk vissza a szállodába. Chris ismét átkarolta a vállam, én pedig a derekát, ahogy előző nap is tettem. Külső szemlélőnek tényleg úgy tűnhetett, hogy egy pár vagyunk, pedig erről szó sem volt.

Napközben többször is feltűnt néhány fotós, akik turistának álcázták magukat, de mi már messziről kiszúrtuk őket. Szerencsére jóval kevesebben voltak, mint amire számítottam, gondoltam, majd megköszönöm Paulnak. Az is megfordult a fejemben, hogy talán már nem érdeklődtek irántunk annyira, bár a közelmúltat figyelembe véve, ezt a lehetőséget ki is zárhattam. Valószínűbb volt, hogy Paul pénzt kért a nyaralásunk változásának információiért, hiszen mindenből igyekezett bevételt kreálni, de csak kevés magazin szeretett fizetni némi apró pletykáért.
Mindenesetre kellemesen csalódtam, hogy nem éreztem magam reggeltől estig megfigyelés alatt. Kicsit tényleg olyan volt az az egy hét, mint egy nyaralás.

A napok gyorsan teltek, utolsó előtti este már majdnem meggondoltam magam a másnapi programot illetően, mert annyira fáradtnak éreztem magam, mint egy hét megfeszített forgatás után sem szoktam. Chris győzött meg, hogy bánni fogom, ha kihagyjuk az óvárosi sétát, és még a talpamat is megmasszírozta, hogy kevésbé fájjon.
Reggel a legkényelmesebb cipőmben indultam el, és a nap folyamán legalább tízszer megköszöntem Chrisnek, hogy lebeszélt a henyélésről, mivel a város – szerintem – legszebb részéről maradtam volna le.
Este hulla fáradtan, de nagyon boldogan dőltem be az ágyba, és úgy éreztem, életem egyik legszebb hetén vagyok túl.

Reggel hatkor csörgött a szállodai telefon, az ébresztőszolgálat hívott, hogy fél óra múlva indul a kocsink a reptérre. Átkoztam a lustaságom, hogy este nem pakoltam össze, így egy villámgyors zuhanyzás és öltözés után, csak arra maradt időm, hogy beledobáljam a holmimat a bőröndökbe.
Még mielőtt a szobámból kiléptem volna, feltettem a napszemüvegem.
– Itt azért annyira nem süt a nap – jegyezte meg Chris viccesen.
– Inkább nem akarom a frászt hozni senkire – feleltem.
– Annyira nem lehet szörnyű – vigyorgott.
– Jó ez így – jelentettem ki, majd elindultam az ajtó felé, magam után húzva a bőröndöket.

Az egyiket kivette a kezemből, mivel az ő cuccai elfértek egy nagy sporttáskában, amit a vállán átvetve cipelt, így szabad volt mindkét keze.
– Köszi – sóhajtottam.
Fáradtságom miatt valószínűleg elég sokat bénáztam volna a két csomaggal, így hálás voltam neki, amiért megkönnyítette a dolgom.
A húsz perc alatt, amíg a reptér felé autóztunk igyekeztem nyitva tartani a szemem, hogy még egyszer jól megnézhessem Madridot. Kicsit elszorult a szívem, hogy ott kell hagynom azt a várost, de már akkor eldöntöttem: visszatérek még. Ha másért nem, hát megmutatom Charlotte-nak is.

A hosszú repülőutat ismét végigaludtam, rám is fért a pihenés. Ráadásul Acapulcóban még jócskán délelőtt volt, mikor megérkeztünk, ezért előttünk állt szinte az egész nap.
A Fairmont Princess Hotel lakosztálya sokkal modernebb stílusú berendezéssel büszkélkedett, mint a madridi szállodáé, épp ezért kevésbé is tetszett. Viszont a kilátás felülmúlhatatlannak bizonyult. Lecövekeltem a terasz ajtajában, és csak bámultam kifelé. A végeláthatatlan fehér homokos part és a türkiz óceán látványa teljesen magával ragadott. Úgy véltem, hogy a legtöbb időt úgysem a szobában fogjuk tölteni.

– Irány a part! – kiáltott fel Chris, igazolva sejtésemet.
– Azért előbb átöltözhetnénk – javasoltam.
– Oké, én is úgy gondoltam – húzta el a száját. – Csak már annyira vágyom az óceánba.
– Igyekszem – mosolyogtam el, majd beléptem a hálószobámba.

Magamra húztam egy fürdőruhát, felkaptam egy rövid sortot is, és kezembe véve egy törölközőt, kiléptem az ajtón. Chris már a nappaliban várt, egy szál fürdősortban, a vállán átvetett törölközővel, és természetesen az elmaradhatatlan baseballsapka-napszemüveg párosítással.
– Mehetünk – mondtam, miközben én is a felvettem a sapkámat és a szemüvegemet.
Chris türelmetlensége rám is átragadt, aminek következtében egyre gyorsabban szedtük a lábunkat a part felé. El sem tudtam képzelni az életemet az óceán nélkül. Amióta az eszemet tudom, mindig a közelében éltem, és ezen nem is akartam változtatni.

A szállodából kilépve megcsapta az orromat az ismerős sós illat, és már szinte futva tettük meg az utolsó néhány métert. Chris előnyben volt, mert csak ledobta a törölközőjét, meg a kiegészítőket, de nekem még a nadrágból is ki kellett bújnom. Nevetve rohantam utána, és vetettem magam a vízbe, ahogyan ő tette.
– Hát ez már tényleg hiányzott – sóhajtottam, mikor épp hagyott levegőhöz jutni, két víz alá nyomási akció között.
– Ugye? – vigyorgott rám, de válaszolni nem tudtam, mert ismét a víz alatt találtam magam.
– Elég, elég! – tettem fel a kezem nevetve, mikor ismét a felszínre bukkantam. – Feladom – kacagtam.
– Úgyis mindig én nyerek – mondta önelégülten, én meg egy hirtelen mozdulattal eltűntettem egy kisebb hullám alatt, aztán gyorsan kiúsztam a partra.

– Hé, ez csalás – játszotta a sértődöttet, mikor utolért, de én csak vigyorogva megvontam a vállam.
– Inkább igyunk valamit – javasoltam.
– Jó ötlet, kerítek egy kis hűsítőt – mondta, majd elindult az egyik bár felé.
Ahogy néztem távolodó alakját, olyan gondolatok száguldottak át a fejemen, amiknek egyáltalán nem lett volna szabad. Tekintettemmel követtem a hajáról lepergő vízcseppek útját, amint végigfolynak tökéletesen kidolgozott hátán, és pillantásom egy másodperc erejéig megakadt azon, ahogy a vizes nadrág a fenekére tapadt.

Nagyot nyeltem, majd megráztam a fejem, és igyekeztem kizárni ezeket a képeket a fejemből. „Ő csak Chris” – gondoltam magamban. Nem értettem, ennyi együtt töltött idő után, miért éppen akkor tűnt fel, hogy tényleg mennyire jól néz ki, de úgy véltem, ez azért lehet, mert már több mint két éve nem volt senkim. Ez ésszerű magyarázatnak bizonyult, mivel ránézve egy másik srácra, aki szintén jól nézett ki, hasonló gondolataim támadtak, igaz, kisebb intenzitással.
Vettem néhány mély levegőt, és megpróbáltam megnyugtatni felbolygatott hormonjaimat, ami szerencsére nagyjából sikerült is, mire Chris visszaért.

– Alkoholmentes? – kérdeztem meglepetten, ugyanis tudtam, hogy Chris szereti néha elengedni magát, ha szabadságon vagyunk.
– Piásan nem a legjobb vízbe menni – magyarázta. – Valamint wakeboardozni sem lehet.
– Hogy mit csinálni? – kérdeztem két fuldoklási roham között, mivel mondandója hallatán félrenyeltem egy korty gyümölcslevet.
Sosem voltam odáig egyetlen vízi sportért sem az úszáson kívül, és eszemben sem volt kipróbálni ezt az igencsak nyaktörőnek tűnő szórakozást.

– Erre nem tudsz rávenni – jelentettem ki, miután némileg magamhoz tértem.
– Biztos? – kérdezte ártatlan tekintettel.
– Tuti – vágtam rá azonnal.
– Nem tudod, mit hagysz ki – vigyorgott rám, majd megvonta a vállát, és elindult a sportszer-kölcsönzős stand felé.
Némileg aggódva figyeltem szórakozását, de végül rá kellett jönnöm, hogy semmi okom nincs az izgalomra, ugyanis profi módon hajtott végre mindenféle mutatványt.

– Szia – hallottam meg egy hangot magam mellett, majd oldalra nézve azt láttam, hogy egy srác magától értetődően leül mellém a homokba.
– Segíthetek? – kérdeztem elhúzódva tőle.
Sosem szerettem, ha letámadtak, ezt pedig határozottan annak éreztem.
– Meghívnálak egy italra – mondta magabiztosan.
Tipikusan olyannak tűnt, aki felszedi a csajokat, aztán ha jó hamar összejön, amit eltervezett, akkor le is lép. Az előbbi problémámat figyelembe véve fontolóra vettem, hogy belemenjek a dologba. Azonban, ahogy végiggondoltam, hogy semmi más nem történne, mint hogy napközben elszórakoztatjuk egymást, aztán este, miután épphogy úgy érezném, fontos vagyok valakinek, el is tűnne az egész, már egyáltalán nem véltem jó ötletnek.

Valószínűleg néhány nap alatt kiheverném, de nem hiányzott plusz egy csalódás. Habár már az elején tudtam, mire megy ki a dolog, magamat ismerve, érzelem nélkül nem ment volna. Abból pedig az következik, hogy képes vagyok elhinni, léteznek bizonyos érzések, amiknek még a szikrája sem fogant meg. Volt már erre példa, és nem vágytam rá újból.
– Bocsi, de nem egyedül vagyok – próbáltam kitérni a kategorikus elutasítás elől.
– És, hol a barátnőd? – kérdezte felcsillanó szemekkel.
„Idióta” – futott át az agyamon, de szerencsére nem mondtam ki hangosan.
– Nem a barátnőmre gondoltam – mondtam immár kicsit mérgesebben.
Magamra is haragudtam, amiért egy percre is felmerült bennem annak a lehetősége, hogy ágyba bújjak egy ilyen barommal.

Szerencsére Chris pont akkor vette le a védőfelszerelést, és észrevéve a társaságomat, elindult felénk.
– Mi a probléma, Szívem? – kérdezte, mikor elénk ért, kihangsúlyozva az utolsó szót.
– Miért nem ezzel kezdted? – nézett rám felháborodottan a srác, majd felpattant.
– Én mondtam – vontam meg a vállam, miközben én is felálltam.
Chris a kezét nyújtotta, aztán magához húzott, kihangsúlyozva a kettőnk közti viszonyt, a srác pedig legyintve egyet otthagyott minket.

– Mit akart? – érdeklődött Chris.
– Szerinted? – kérdeztem vissza olyan tekintettel, amiből tudta a választ.
– Bocs, hogy egyedül hagytalak – mentegetőzött.
– Tudok magamra vigyázni – mondtam, amivel mosolyt csaltam az arcára.
Visszadőltem a forró homokra, és élveztem a napsütést, hunyorogva oldalra pillantva láttam, hogy Chris is ezt teszi.

Nem sokkal később erőt vett rajtam az ismerős érzés, ami mindig olyankor kerített hatalmába, mikor figyeltek minket.
– Megtaláltak – sóhajtottam halkan.
Néha nagyon utáltam, hogy Paul mindent képes elrontani a folytonos „legyünk címlapon” mániájával.
– Ott van egy nem messze, az egyik fa alatti nyugágyban – szólalt meg Chris nem sokkal később.
Valamiféle különleges érzékkel szúrta ki a paparazzikat.
– Akkor biztos az előbbi kis jelenet is megvan neki – jegyeztem meg.
– Paul örülni fog – húzta el a száját.

– Menjünk inkább ebédelni – mondtam néhány perccel később. – Az nem számít lerázásnak sem – vontam meg a vállam, emlékezve főnökünk intelmére.
– Igazad van. Ráadásul Paul sem köthet bele – mosolyodott el, miközben összeszedtük a cuccainkat. – Itt együnk a parton, vagy valami komolyabbat szeretnél?
– Nem sok kedvem van most átöltözni, úgyhogy inkább itt.
Kerestünk egy hangulatos kis vendéglőt, és folytattuk a Madridban megkezdett szokásunkat: helyi különlegességeket kóstoltunk. A délutánt is a parton töltöttük, Chris – miután kipihente az ebédet – elment még egy kicsit wakeboardozni, én meg csak élveztem a nyugalmat.
Estére tértünk csak vissza a szállodába, ahol egy gyors zuhany és hajmosás után felvettem egy rövid sortot és egy kényelmes felsőt, majd vacsorázni indultunk. A laktató mexikói ételektől hamar elálmosodtunk, így még épphogy sötétedett, mikor már az igazak álmát aludtam.

A következő néhány nap hasonlóan telt: süttettük magunkat a napon, élveztük az óceánt, és jókat ettünk. Egyik este vacsora után a lakosztály teraszán ücsörögtünk, mikor Chris megszólalt.
– Nem megyünk el bulizni? – kérdezte. – Annyi jó hely van a környéken, és már nagyon régen voltam szórakozni.
Ahogy így felvetette, még nekem is kedvem támadt egy jót táncolni.
– De akkor nem sürgethetsz – vigyorogtam rá, mivel előfordult már, hogy türelmetlenkedett, mert ő hamarabb elkészült, mint én.
– Dehogy – viszonozta a mosolyomat, én pedig bevonultam a szobámba.

Zuhanyzással és hajmosással már nem kellett húznom az időt, mivel – mint minden este – azt vacsora előtt elintéztem. Annál nagyobb gondot jelentett azonban a megfelelő ruha kiválasztása. Régebben se sűrűn jártam szórakozóhelyekre, amióta forgattunk, azóta pedig szinte minden kötelező megjelenésű rendezvényre előkészítették, amiket fel kellett vennem.
A nadrágot hamar sikerült kiválasztanom: egy szűk fekete farmer mellett döntöttem, a felsővel azonban nagyobb problémám akadt. Nem sokkal korábban az egyik szponzor-cégtől kaptam egy nagyon csinos ezüstszínű felsőt, az viszont annyira mély kivágással rendelkezett hátul, hogy melltartóval nem tudtam volna felvenni. Melltartó nélkül pedig mér régóta nem mentem emberek közé.

Még évekkel korábban történt ugyanis, hogy az osztálytársnőim rávettek, tartsak velük a város legújabb szórakozóhelyének megnyitójára. Egyikük kölcsönadott egy topot, amihez nem lehetett melltartót felvenni, és meggyőztek, hogy nagyon csinos vagyok benne, ezért belementem. Aztán egész este takargatnom kellett a magamat, mivel sokkal hidegebb volt az épületben, mint amilyenre készültünk, és engem – a többiekkel ellentétben – nagyon zavart, hogy minden hímnemű megbámult.
Azóta nem kockáztattam meg hasonlót, ezért le kellett mondanom az elsőre kiválasztott felsőről, de helyette találtam egy hasonlóan ezüstös árnyalatú, rafinált szabású darabot. Elegáns cipőt csak kettőt vittem magammal az útra, ezért nem volt nehéz eldöntenem, hogy a fekete, enyhén magas sarkú szandált húzom fel.

A hajamat csak átfésültem, majd megpróbálkoztam egy kicsit erősebb sminkkel. A végeredményt kiábrándítónak találtam, pedig igyekeztem a sminkesektől ellesett trükköket alkalmazni, igencsak kevés sikerrel. Lemostam az egészet, és feldobtam a szokásosat, amit el tudtam készíteni: leheletvékony alapozó, halvány szemhéjpúder és fekete szempillaspirál, végül pedig kevés szájfény. Máris jobban tetszett a tükörképem.
A telefonomat, az irataimat és egy kevés pénzt a zsebeimbe raktam, és már készen is voltam.

Mikor kiléptem a szobából, Chris a kanapén ült egy pohárral a kezében. Egy röpke pillanatra megakadt a mozdulat közben, ahogy a szájához emelte a poharat, de aztán eltűntette a tartalmát, és felpattant.
– Mehetünk? – kérdezte.
– Jó leszek így? – feleltem kérdéssel a kérdésére, és körbefordultam.
– Tökéletes – válaszolta azonnal, én meg elmosolyodtam. Örültem, hogy lassacskán talán elkezdtem érteni a divathoz.
Chris a karját nyújtotta felém, én pedig elfogadtam, így léptünk ki a lakosztályból, aztán percekkel később a szállodából is.

– Te már tudod is, hova megyünk, igaz? – kérdeztem tőle, mivel eléggé céltudatosan indult el az egyik irányba.
– Tegnap hallottam az egyik sráctól, hogy a Rosa Blancában minden este fergeteges a hangulat.
– Akkor már tegnap el akartál jönni? – csodálkoztam rá.
– Valahogy úgy, csak láttam, hogy nagyon fáradt vagy.
Jól esett a figyelmessége, de azért nem bírtam szó nélkül hagyni a dolgot.
– Megkérdezhettél volna – mondtam. – Legfeljebb nélkülem jössz el – vontam meg a vállam. – A világért sem akarnám, hogy miattam lemaradj egy jó kis buliról.
– Nem akartalak egyedül hagyni – felelte színtelen hangon. – Paul különben is szétrúgta volna a seggem, ha véletlenül felborítom a tökéletes kis tervét – tette hozzá elvigyorodva.

– Azért ez valami hihetetlen – sóhajtottam.
– Most éppen mi? Megint a szerződésen vagy kiakadva?
– Csak néha felbosszant, de nincs gond – mosolyogtam rá. – Végtére is nyaralunk, és most bulizunk egy jót – mondtam, ahogy megpillantottam az épület bejáratánál a világító fehér rózsát.
– Úgy bizony – csillant fel a szeme, és pillanatokon belül már be is léptünk a bárba.
Letelepedtünk a pulthoz, Chris rendelt két italt, és amíg vártuk, hogy elkészüljenek, körülnéztem. A tánctéren a viszonylag korai óra ellenére már lézengtek néhányan. A hangszórókból latinos hangulatú, de modern zene szólt, amit azonnal megkedveltem. Úrrá lett rajtam, a „táncolni akarok” érzés, de úgy döntöttem, majd ha többen lesznek, csak akkor próbálkozom meg vele.

Az italok megérkeztek, az enyém rózsaszínes árnyalatú volt, Chrisé pedig kékes. Mielőtt megkóstoltam volna, óvatosan beleszagoltam.
– Nyugi, enyhét kértem – válaszolta meg ki sem mondott kérdésemet. – Tudom, hogy nem szoktál inni.
– Köszi – sóhajtottam hálásan, aztán belekortyoltam a pohárba.
Kellemes gyümölcsös íze volt, az alkoholt alig éreztem rajta, igazán ízlett. Közben feltűnt, hogy Chris csak egy kicsit kortyolt a sajátjából, és ez furcsa volt. Elvettem tőle az italát, és abba is beleszagoltam, de már az illatától is majdnem elszédültem.
– Mi ez? – kérdeztem köhécselve.

– Nem tudom – vonta meg a vállát. – Neked valami lágyat kértem, magamnak meg ütőset.
– Ütőset, mi? – húztam el a számat.
– De annyira nem is erős – állapította meg két újabb korty után, aztán felbátorodva elég hamar kiürítette a poharát.
Én csak lassan kortyolgattam a sajátomat, ám mire a végére értem, Chris már a második adag italt tűntette el.
– Menjünk táncolni – mondta, majd maga után húzott a tánctérre.

Addigra már többen lettek, így nem érdekelt, hogy a tánctudásom eléggé szegényes, csak élveztem a zenét, és követtem Christ. Egymás kezét fogva igyekeztünk utánozni a rutinosabb táncosok lépéseit, és jókat nevettünk a botlásainkon.
Miután egy kicsit elfáradtunk, visszamentünk a pulthoz egy-egy újabb italért. Amíg azokat elfogyasztottuk, ki is pihentük magunkat. Chris szó nélkül fogta meg a kezem, és vezetett ismét a táncolók közé. Akkor már éreztem az alkohol hatását, sokkal felszabadultabb lettem.

Megpróbáltunk egy pörgetést, aminek az lett a vége, hogy elég erősen Chris mellkasának tántorodtam. Felnézve a csillogó szemeivel találkozott a tekintetem, és akkor nagyon sajnáltam, hogy képtelen vagyok az érzéseket különválasztani az érzékektől. Mosolyogva gyorsan hátrébb léptem, és folytattuk a szórakozást.
– Mindjárt jövök – mondta közel hajolva hozzám, hogy halljam a szavait, aztán eltűnt a tömegben, és meg ott maradtam egy csöppet tanácstalanul.
Kerestem, merre mehetett, de nem láttam sehol, és csak remélni mertem, hogy nem egy csajt szúrt ki magának, mert biztos voltam benne, hogy van néhány fotós a tömegben, és akkor Paul nagy balhét csap.

Tovább azonban nem tudtam ezen gondolkozni, mert valaki derékon ragadott, és tökéletesen megpörgetett. Csodálkozva néztem a nálam nem sokkal magasabb srác csokoládébarna szemeibe, de megszólalni sem volt időm, máris magához húzott, és táncolni kezdtünk. Oda sem kellett figyelnem a lépésekre, csak őt követtem, és máris úgy éreztem magam, mintha profi táncos lennék.
Eleinte tiltakozni akartam, de jobban szemügyre véve alkalmi táncpartneremet, rájöttem, hogy ő is egy olyan helyi táncos, aki minden alkalmat megragad, hogy kedvenc elfoglaltságát űzze. Nem volt tolakodó, nem akart semmi mást, csak táncolni, és ez egyáltalán nem volt ellenemre. Amint meglátta a mellettem megjelenő Christ, egy apró mosolygós biccentés után el is tűnt a táncolók között.

– Egy percre hagylak magadra, és máris lecserélsz? – kérdezte Chris vigyorogva, de a szokottnál sokkal nehezebben találta a szavakat.
– Megint ittál egyet? – kérdeztem összehúzott szemöldökkel.
– Lehet, hogy a csapos igazat mondott, és tényleg ütős ez a koktél – vigyorgott továbbra is.
– Gyere, menjünk haza! – sóhajtottam.
Szívesen táncoltam volna még, de ő már olyan állapotba került, amiben örülhettem, ha a szállodáig elbotorkál. Nem tudtam, milyen italokból állt a koktélja, de az biztos, hogy alattomos pia volt, mert az első két pohár után még nem láttam rajta, hogy bármi hatása is lenne.

Ahogy kiléptünk a szórakozóhely ajtaján, megcsapott a fülledt éjszakai levegő, és csak remélhettem, hogy nem bódítja el még jobban Christ. A vállamra tettem a karját, és átkaroltam a derekát, így indultunk el. Lassan haladtunk, de végül szerencsésen megérkeztünk a szállodához. A liftben már alig bírtam tartani, úgy botladoztunk be a szobájába, és vele együtt dőltem le az ágyra.
– Többet nem iszol ilyesmit, ha velem vagy – nyögtem teljesen kikészülve, és felálltam, hogy magára hagyjam, de megfogta a kezem.
– Maradj itt! – kérte félálomban.
– Aludj egyet, majd reggel találkozunk – mondtam, és megsimogattam a homlokát.
– Ne menj el! – suttogta, és visszahúzott maga mellé az ágyba.

Túlságosan fáradt voltam ahhoz, hogy ellenkezzek vele, így lerúgtam a cipőimet, és mellédőltem. Chris átkarolt, és néhány pillanat múlva már egyenletesen szuszogott. Annak ellenére, hogy tudtam, az ital vezérelte a tetteit, mégis jól esett mellette elaludni.
Mikor felébredtem, még sötét volt. Chris ugyanúgy feküdt, ezért óvatosan leemeltem magamról a karját, és halkan kiosontam a szobájából. Az eszem azt diktálta, hogy zuhanyozzak le, mielőtt ismét ágyba bújok, de a fáradtságom győzött, és ruhástól zuhantam az ágyba.

4 megjegyzés:

  1. én erre már csak annyit tudok írni, hogy No Comment! :D nagyon jó volt, várom a következőt: Tara

    VálaszTörlés
  2. én erre már csak annyit tudok írni, hogy No Comment! :D nagyon jó volt, várom a következőt: Tara

    VálaszTörlés
  3. Szokás szerint nagyszerű :) Vicky és Chris közt beindult "valami" legalábbis NAGYON REMÉLEM hogy nemsokára a tettek mezejére lépnek XD
    Várom a folytatást! ;)
    kittcsi

    VálaszTörlés
  4. Üdítő volt azzal ébredni, hogy lophattam magamnak pár percet míg átolvasom. Még mindig nagyon szeretem őket! Aranyos, ahogy megismertetik egymást az érdeklődési köreikkel (múzeum, vizi sportok...). Meg hát ugye, Chris kiütve, és Vick-et átölelve alszik el... egyik kedvenc jelenet.
    Drea

    VálaszTörlés