6. fejezet – Pete

Sziasztok Lányok! 

Köszönöm a szavaitokat - ismét :) Most már jönnek ám az izgisebb részek :)

Tara: igen, majd meglátod. Drea: ne csalj, te ismered Christ :) kittcsi: még összsen 3 rövidke filmrészlet lesz majd!

Puszi nektek,

Lylia

A világ legszebb sötétbarna tekintetével találtam szemben magam. A csokoládészínű pillantáshoz férfias arc tartozott, amit félhosszú fekete haj keretezett. A srác fekete ruhákat viselt, mögötte még két hasonló kinézetű fickó állt.

– Attól függ, melyiket keresed – mondtam, miközben felálltam.

– Paul Ashtont. Mára hívott megbeszélésre minket – felelte a barna szemű.

Elképzelésem sem volt, mit is akarhat Paul három ilyen fazontól. Eléggé elgondolkodhattam, mivel a szószóló egyre szélesebb mosollyal méregetett.

– Nem ismersz minket? – kérdezte végül kajánul vigyorogva, de tekintetében kétkedés bujkált.

– Kéne? – kérdeztem vissza azonnal, gyorsabban reagálva, mint ahogy vártam.

– Mi vagyunk a The Westons – felelte, mintha nekem tudom kellett volna, miről beszél.

– Bocsi, de nem – válaszoltam megvonva a vállam.

– Hát akkor, kénytelenek leszünk bemutatkozni – sóhajtott a szép szemű. – Pete Weston vagyok – mondta, majd a mögötte állókra mutatott: - Ő az öcsém, Joe, ő pedig az unokatesónk Dante.

Joe nagyon hasonlított a bátyjára, azzal az eltéréssel, hogy neki világoszöld szemei voltak. Dante viszont teljesen különbözött tőlük: szőke hajához kék szempár társult, és csak néhány vonása egyezett a testvérekével.

– Tényleg nem tudod, kik vagyunk? – hitetlenkedett Joe.

– Miért, ti tudjátok, hogy én ki vagyok? – feleltem ismét kérdéssel a kérdésre.

Valahogy sokkal lazábbnak éreztem magam, mint amilyen korábban lettem volna ismeretlen fiúk társaságában. Egyáltalán nem értettem, honnan van bennem ennyi önbizalom. Élcelődtem velük, és őszinte meglepetésemre, igazán jól éreztem magam.

– Mintha már láttalak volna valahol – morfondírozott el Pete, és feltűnően végigmért.

Pillantása mintha perzselt volna, a tekintete nyomán bizsergett a bőröm. Furcsa, izgatott hangulat lett úrrá rajtam, mint évekkel korábban, mikor először kerültem közelebbi kapcsolatba egy sráccal, aki nagyon tetszett.

– Kár, hogy nem tudod – húztam el a számat, mintegy eljátszva, hogy ez nekem rosszul esik. – Amúgy mi dolgotok Mr. Ashtonnal? – érdeklődtem, szándékosan vezetéknevén hívva Pault.

– Meg kell néznünk a filmjeit, mert mi írjuk az EK harmadik részének betétdalát – válaszolta Pete büszkén kihúzva magát.

A rövidítés hallatán elhúztam a számat, és még az is megfordult a fejemben, hogy csak szórakozik velem. Ha a film zenéjének megálmodóira gondoltam, egyáltalán nem egy feketébe öltözött rock bandát képzeltem el.

– Ti? – kerekedtek el a szemeim. – Milyen zenét játszotok? – kérdeztem, félve a választól.

Paulról el tudtam képzelni, hogy képes valami kemény rockot választani, csak azért, hogy ezzel is felhívja a figyelmet a filmre.

– Punk-rock – jött a felelet Joe-tól, pont, amitől féltem.

– De persze a lágyabb fajtából – tette hozzá Dante, valamelyest megnyugtatva.

Azt viszont azonnal elhatároztam, hogy amint lehetőségem nyílik rá, meghallgatom, mit alkotott eddig ez a banda. Nem mintha lett volna beleszólásom a vezetőség döntéseibe, de megpróbáltam volna őket változtatásra bírni, ha nagyon nem illik a filmhez Westonék zenéje.

– Szóval, honnan is vagy ennyire ismerős? – tért vissza Pete az eredeti témához, és közelebb lépett hozzám.

Tekintetét az enyémbe fúrta, amitől hirtelen forróság öntött el, és enyhén zavarba is jöttem. Gondoltam, ha ő büszke arra, hogy megírhatja a film betétdalát, akkor én is büszke lehetek arra, aki vagyok.

– Én játszom az egyik főszerepet az Elbűvölt Királyságban – mondtam magabiztosan, szándékosan kihangsúlyozva a film teljes címét.

Mivel Pete egy pillanatig csak döbbenten bámult, halkan elnevettem magam, mert úgy tűnt sikerült meglepnem. Hátat fordítottam nekik, és elindultam, hogy megmutassam Paul irodáját, de nem hallottam a lépteiket. Megtorpantam, és visszafordultam.

– Na, mi van? Nem jöttök? – kérdeztem, még mindig mosolyogva.

Dante és Joe összesúgtak társuk háta mögött. Szinte biztos voltam benne, hogy Pete-re tettek valamilyen megjegyzést, mert ő azonnal leintette őket.

– Hova is? – kérdezte Pete.

– Paulhoz – feleltem. – Hiába állnék neki elmagyarázni, hol merre forduljatok. Nagy ez a stúdió – tettem még hozzá.

– Szerinted nem találnánk oda? – érdeklődött Pete felhúzott szemöldökkel, miközben csatlakozott hozzám a másik kettővel együtt.

– Hát, nem – válaszoltam levakarhatatlan mosollyal arcomon.

Pete szorosan mellettem jött, és mikor néhány folyosóval és fordulóval később megálltam Paul irodájának ajtaja előtt, várakozásteljesen rám nézett.

– Ugye látlak még? – kérdezte olyan tekintettel, amitől hevesebben kezdett verni a szívem.

Legszívesebben azt válaszoltam volna, hogy „igen, igen, igen”, de eszem ágában sem volt kimutatni, hogy milyen hatással van rám.

– Mivel itt dolgozom, ezért valószínű – feleltem végül, pici gúnyt csempészve hangomba, majd bekopogtam az irodába.

– Gyere! – szólt ki Paul anélkül, hogy érdekelte volna, ki keresi.

– Megjött az együttesed – szólaltam meg, miután szélesre tártam az ajtót a srácok előtt.

– Köszi – motyogta főnököm. – Vicky! – szólt utánam mielőtt becsukhattam volna az ajtót magam mögött. – Ha végeztetek, keressetek meg, beszédem van veletek.

– Rendben – sóhajtottam.

Tudtam, hogy a többes szám Christ és engem takar, ahogyan azt is, hogy ez nem jelenthet mást, csakis egy újabb kitalált programot.

– Örülök, hogy megismerhettelek, Vicky – kacsintott rám Pete, én pedig csak a vállam fölött visszanézve rámosolyogtam, majd kiléptem az irodából.

A furcsa, de kellemes érzés nem múlt el, inkább még erősebb lett. Ilyen hangulatban léptem be az öltözőbe, aztán a sminkbe is, ahol Chris épp végzett.

– Mi történt? – kérdezte egyből, furcsán nézve rám.

– Semmi – ingattam a fejem, de a szám továbbra is a fülemig ért. – Ja, de mégis: Paul beszélni akar velünk a forgatás után.

– És ennek örülsz ennyire? – döbbent meg.

– Nem – feleltem egyszerűen.

Mást nem is tudtam volna mondani, mivel Nita lenyomott a székbe.

– Késésben vagy, úgyhogy csönd legyen! – kérte, és próbált mérgesnek tűnni, de persze nem nagyon jött össze neki. – És ne vigyorogj annyira, így nem tudlak kifesteni! – tette hozzá immáron szokásos kedves stílusában.

Igyekeztem rendezni az arcvonásaimat, de izgatottságom csak akkor múlt el, mikor belenézve a tükörbe, ismét Salinának éreztem magam.

A felvételek után Paulhoz tartottunk, mikor Chris újra faggatózni kezdett, mivel addig nem volt rá lehetősége.

– Szóval, mitől van ennyire jó kedved?

– Semmi különös, csak egy jót beszélgettem az együttessel, akik a betétdalt írják.

Érdekes grimaszt vágott, valószínűleg nem értette, mi lehet ennyire vicces egy szimpla beszélgetésben. Tulajdonképpen én sem voltam tisztában vidámságom pontos okával, csak azt tudtam, hogy igazán feldobott a Pete-tel való kis flörtölésem. Mert igen, utólag belegondolva határozottan flörtöltünk egymással, és ilyen már hosszú idő óta nem esett meg velem.

– Na, végre itt vagytok! – szólalt meg Paul köszönés helyett, mikor beléptünk hozzá.

– Most végeztünk – jegyezte meg Chris.

– Már több mint két hónapja tart a forgatás, és mostanság megcsappantak a rólatok szóló hírek, úgyhogy van mára egy programom nektek – mondta, fel sem véve Chris előbbi kis szurkálódását.

– Miért is nem vagyok meglepve – dünnyögtem halkan.

Paul közölte, hogy vásárlással fogjuk tölteni a délutánt, még azt is megmondta, hogy a városnak pontosan melyik részére menjünk.

– Azért hazaugorhatunk átöltözni, ugye? – érdeklődtem

– Persze, menjetek csak – felelte, de már jelezte is, hogy hagyjuk magára.

– Csúcs – sóhajtottam.

– Nem a világ vége – vonta meg a vállát Chris. – Úgyis van arrafelé egy üzlet, amit meg akarok nézni már egy ideje – mondta elgondolkozva.

– Így legalább van értelme – mosolyodtam el.

Kifelé menet nem láttam Pete-éket, de biztos voltam benne, hogy összefutunk még, mivel az előző két résznél is felbukkantak néhányszor a zenészek, akik a dalokat írták. Én pedig nagyon vártam a következő találkozást vele.

Azonban mire hazaértünk, nagyjából el is párolgott a Pete okozta izgatottságom. Úgy véltem, csak az újdonság hatása lehetett az egész. Vagy talán az okozta, hogy olyan jó kis „szóváltásba” keveredtünk. Mintha valaki más lettem volna, mikor vele beszélgettem, és egy kicsit még tetszett is az a vagányabb énem.

A stúdió autójával mentünk a Paul által kijelölt utcába, és alighogy kiszálltunk a kocsiból, már meg is jelent egy-két fotós. Nem sokkal később pedig, már legalább hatan követtek minket – persze igyekeztek feltűnésmentesen fényképezni.

Benéztünk néhány üzletbe, aztán vettünk egy fagyit, és úgy sétáltunk tovább. Egyszer csak Chris lecövekelt egy kirakat előtt, és a tekintetéből tudtam, hogy erre a boltra várt.

Hatalmasra tágult szemekkel olvastam el a „Tetováló szalon” feliratot a bejárat fölött.

– Bejössz? – kérdezte Chris, mosolyogva döbbenetemen.

– Aha – feleltem bizonytalanul.

Még sosem jártam korábban hasonló helyen, így érdeklődve léptem be a boltba Chris mögött. Az aránylag nagy helyiség távolabbi részében többen is épp tetováltattak. A bejárattal szembeni asztal mögött ülő lány kedvesen köszöntött minket.

– Sziasztok! Miben segíthetünk? – kérdezte.

Sok tetoválása és piercingje keltette zord benyomás ellenére szimpatikusnak tűnt.

– Csak megnézném a feliratos tetoválásokat – felelte Chris, mire a lány elővett egy hatalmas mappát, és a kezébe nyomta.

– Üljetek le nyugodtan, és nézzétek át! – mondta a sarokban álló kanapéra mutatva.

Chris csillogó szemekkel kezdte lapozgatni a dossziét, miután helyet foglaltunk.

– Nem is említetted, hogy tetoválást akarsz – világítottam rá a tényre.

– Még nem biztos – magyarázta. – Szeretnék valamit, csak még azt sem tudom, pontosan mit. Meg szerintem a film miatt nem is lehetne.

– Hát, attól függ, hova akarod. Végtére is Ricónak nincsenek meztelen jelenetei – mosolyodtam el.

– Paultól bármi kitelik – húzta el a száját, mire elnevettem magam. – Amúgy az alkaromra gondoltam.

– És nagyjából van már róla fogalmad, hogy mit? – kérdeztem.

Tényleg érdekelt, mit is szeretne, valamint ezzel kapcsolatban eszembe jutott egy jó ötlet is.

– Azt hiszem, egy olyan mondatot, ami jelentéssel bír. Vannak már terveim, de még finomítom a dolgot.

Ennél többet nem mondott, csak megvitattuk a fényképeken lévő tetoválásokról alkotott véleményünket. Elég sok időt töltöttünk a szalonban, lassan úrrá lett rajtunk a fáradtság, így visszaadtuk a mappát, és kiléptünk az utcára.

Felnéztem, hogy jól megjegyezzem az üzlet nevét és címét, mert tudtam, a későbbiekben szükségem lesz rá. Hazafelé egyre nagyobb őrültségeket találtunk ki, hogy melyik ismerősünknek milyen tetoválást kéne csináltatnia, így még vacsora közben is ezeken nevettünk.

Másnap Paul kitörő lelkesedéssel fogadott minket.

– Ez tökéletesen sikerült – vigyorgott, és a kezünkbe nyomott két pletykalapot is. – A tetoválós húzás jó volt – villantott ránk még egy elégedett vigyort, aztán magunkra hagyott az újságokkal.

Chris az egyiket, én a másikat néztem meg, és egyszerre tört ki belőlünk a röhögés. Mindkettőben azt taglalták ugyanis, hogy vajon milyen tetkókat készíttettünk, amik egymásra emlékeztetnek minket. Erről megint eszünkbe jutott néhány hülyeség, de az újságírók fantáziáját nem múlhattuk felül. Még akkor is alig bírtuk visszatartani a nevetést, mikor Nita harmadszorra rontotta el a szemem kifestését.

– Ne haragudj! – szabadkoztam. – De ha elolvasod, te is ilyen állapotban leszel.

– Ezért majd csak akkor nézem meg, ha végeztem a munkámmal – felelte szigorúnak szánt hangon, de láttam, hogy felfelé görbül a szája széle.

Nita nagyjából egy évvel volt idősebb nálam, sötétbarna haját rövidre vágva hordta, szemeiben szinte állandóan huncutság bujkált, és bármiről el lehetett vele dumálni. Még csak épphogy elvégezte az iskolát, amikor egy válogatáson megnyerte a film sminkes posztját, és nagyon meg is becsülte.

A beszélgetés folytatására azonban nem maradt időnk, mert máris rohannom kellett, hogy ne késsek a jelenetről.

Aznap csak délelőtt forgattam, mivel délután Brittáék jeleneteit vették fel, de már reggel megbeszéltük barátnőmmel, hogy bejön egy órával hamarabb, így a kettőnk elfoglaltsága közötti ebédszünetet ki tudtuk használni egy kis beszélgetésre.

Épp az mesélte, hogy mennyire szeretik Toddal a lakást, amit a Starline bérel nekik, mikor felbukkant Pete. Már messziről kiszúrtam, és ahogyan észrevettem, ő is engem. Viszont csak ekkor tudatosult bennem, hogy előző nap teljesen elfeledkeztem arról, hogy meghallgassam a zenéjüket. Gondolatban feljegyeztem a teendőim közé, de mikor láttam, hogy felénk indul, minden más kiment a fejemből.

– Szia, Vicky! – lépett oda hozzám az előző nap megismert elbűvölő mosolyával.

– Helló! – köszöntem én is jó kedvűen.

– Meg kell néznünk a srácokkal az első két részt, nem jössz velünk? – tért a lényegre, és korábbi izgatottságom visszatért.

– Még le kell adnom a kellékeket, de majd meglátom – feleltem habozva.

Nem akartam egyből igent mondani.

– Oké – vonta meg a vállát Pete. – A vetítőben leszünk – tette még hozzá, és egy kacsintással elbúcsúzott.

– Jól láttam, hogy ez Pete Weston volt? – kérdezte Britta, mikor az említett már bőven hallótávolságon kívül járt.

– Pontosan – válaszoltam vigyorogva.

– Mióta ismered? Tetszik? – érdeklődött barátnőm cinkos mosollyal.

– Tegnap futottunk össze. És igen, azt hiszem, tetszik – mondtam halkan.

Még magamnak is alig ismertem be, hogy így van. Annyira vágytam már rá, hogy ne legyek egyedül, hogy ne kelljen minden este egyedül elaludnom. Pete felbukkanásával elérhető közelségbe került ez az álom, ő lehetőséget kínált régóta húzódó magányom megszüntetésére.

Mélyen a gondolataim között felütötte fejét a kétkedés, mivel alig egy napja ismertem, de a boldogság reménye minden mást kiűzött a fejemből.

– Akkor meg mire vársz? Tulajdonképpen moziba hívott, azaz randizni.

Britta úgy viselkedett, mint egy rossz kerítőnő. Először a bátyja, aztán Chris, végül pedig Pete. De be kellett látnom, utóbbi esetben én is egyet értettem vele.

– Nem is tudom – húztam el a számat, mert eszembe jutott valami, ami tönkretehet mindent. – A szerződés… - kezdtem volna, de félbeszakított.

– Ugyan már! – legyintett. – A stúdió falain belül vagytok, egy fotós se kaphat le titeket. Ne szalaszd el a lehetőséget, ha még tetszik is. Mert te tuti bejössz neki – noszogatott.

– Hát, rendben, legyen – sóhajtottam, de közben éreztem, hogy Britta lelkesedése rám is átragad.

– Gyerünk átöltözni, aztán irány a vetítő! – adta ki az utasítást alkalmi kerítőnőm, én pedig gyorsan puszit nyomtam az arcára, aztán elindultam az öltöző felé, hogy levegyem Salina ruháit.

A gyűrűtől ismét nehéz szívvel váltam meg, de Gina szúrós szemekkel méregetett, ezért kénytelen voltam visszatenni a dobozába. Chris a jelenet felvétele után megkörnyékezett egy asszisztens lányt, és azóta sem került elő. Biztos voltam benne, hogy nem fog hiányolni, így boldogan indultam Pete keresésére.

Torkomban dobogó szívvel léptem be a vetítő ajtaján, persze Pete azonnal odakapta a fejét. Mikor látta, hogy feléjük tartok, odébb tessékelte a társait egy székkel, hogy mellé ülhessek. Joe és Dante vigyorogva böködték egymást miközben néma párbeszédet folytattak, de nem törődtem velük.

– Örülök, hogy itt vagy – suttogta a fülembe, lehelete cirógatta a nyakam, amitől a szívem még hevesebben vert.

– Imádom a filmet, úgyhogy egy alkalmat sem hagyok ki, hogy megnézhessem – feleltem, és láttam, hogy válaszom egy picit meglepte.

Ahogy haladtunk a történetben, egyre többször éreztem úgy, hogy engem néz, és mikor sokadik ilyen alkalommal felé fordultam, meg is bizonyosodhattam igazamról.

– Neked nem a filmet kéne nézned, hogy ihletet adjon a dalhoz? – kérdeztem.

– Elég, ha téged figyellek – mondta sejtelmesen, én pedig fülig pirultam, és áldottam a szerencsémet, hogy elég sötét volt a teremben.

Az első film végén tartottunk egy rövid szünetet, ami alatt megettük azt a néhány szendvicset, amit Paul küldetett a srácoknak. Pete egész végig mellettem maradt, és egyetlen alkalmat sem hagyott ki, hogy burkoltan jelezze, igazán érdeklem. Minden egyes vele töltött perccel erősödött bennem a vágy, hogy kialakuljon közöttünk valami különleges.

Valamiért képes voltam minden mondatára megfelelően csípősen reagálni – ugyanis korábban még sosem fordult elő velem ilyen -, és nagyon is élveztem ezt a kis játékot.

Mire a második résznek is a végére értünk, beesteledett.

– Mondanám, hogy hazaviszlek, de két dolog miatt sem tehetem – szólalt meg Pete, mikor lement az utolsó felirat is. – Az egyik, hogy taxival jöttünk, ami a kisebb gond lenne, viszont születőben van egy dal a fejemben, úgyhogy azonnal be kell mennünk a stúdióba.

A másik két srác bőszen bólogatott, én meg örültem a gyors ihletének. Valahogy nagyon türelmetlennek tűntek mindannyian, de ezt annak tudtam be, hogy már írni akarják a dalt.

– Akkor, majd találkozunk – mondtam kedvesen, és elindultam kifelé a vetítőből.

– Feltétlenül – villantotta rám szokásos mosolyát az elmaradhatatlan kacsintás kíséretében.

Fülig érő szájjal léptem ki a vetítőből, aztán ültem be a kocsiba, és még akkor is jó kedvem volt, mikor hazaértem.

Chris a teraszon ücsörgött egy pohárral a kezében.

– Milyen volt a mozi? – kérdezte, amint kiléptem a hátsó ajtón.

Homlokráncolva néztem rá, nem értettem, honnan tudja, merre jártam.

– Britta újságolta el, hogy megnézed a filmet Westonékkal – adta meg a magyarázatot ki nem mondott kérdésemre, és így már világossá vált.

– Jó – mondtam vigyorogva. – És Sophie-val mi a helyzet? – érdeklődtem.

Ekkor mintha ő lett volna kicsit megdöbbenve, és egy darabig habozott mielőtt megszólalt.

– Lassan haladok vele – felelte végül gondterheltnek tűnő arccal, de már tudtam, akkor vág ilyen képet, ha a kiszemelt lány nem mond azonnal igent.

Előszedtem a hűtőből a vacsorának valót, és pár perc alatt készre melegítettem. Már javában falatoztunk, mikor Chris megszólalt

– Mennyire komoly ez a dolog Pete-tel? – kérdezte, nekem pedig majdnem a torkomon akadt a falat.

Még sosem beszélgettünk ilyenekről velem kapcsolatban, ezért igencsak váratlanul ért a dolog.

– Egyáltalán nem tudom – feleltem őszintén. – Még alig ismerem. Miért? – érdeklődtem összehúzott szemöldökkel.

– Nem tetszik nekem ez a srác – sóhajtotta, és teljesen úgy festett, mint egy aggódó báty. – Elég durva dolgokat olvastam róla – tette még hozzá.

– Neked kéne a legjobban tudnod, hogy mennyi igaz abból, amiket az újságok írnak – csóváltam meg a fejem rosszallóan. – És különben is – folytattam kicsit vidámabban -, nem neked kell tetszenie – mondtam elmosolyodva a végére.

– Az is igaz – felelte könnyedén.

Kellemes hangulatban fejeztük be a vacsorát, aztán én még úsztam egyet, végül kimerülten feküdtem le aludni.

Reggel mosolyogva ébredtem, és alig vártam, hogy megmutathassam kardfogatási képességeimet, ugyanis aznap elkezdtünk felvenni egy kisebb csatajelenetet. A felvételek igencsak fárasztónak bizonyultak, és a tökéletesség kedvéért elég sokszor újra kellett vennünk egy-egy mozdulatsort. A nap végére már kifejezetten hitelesen alakítottam a harctól elcsigázott Salinát.

– Mára végeztünk! – hallottam meg Tim szájából a várva várt mondatot, és csak arra vágytam, hogy lerogyhassak egy székbe.

Ezt a tervemet azonban feladtam, mikor megláttam Pete-et, amint engem figyel. Nem akartam gyengének mutatni magam előtte, így továbbra is fogva a kardot lazán odasétáltam hozzá.

– Salina, a harcos hercegnő – mosolygott rám.

– Valami olyasmi – viszonoztam mosolyát. – Mi járatban? – kérdeztem, mintha nem érdekelne.

– Lenne egy kérdésem – kezdte, de tekintete azonban elkalandozott rólam. – A pasid nem örül neki, hogy dumálunk – tért el a témától, fejével kicsit odébb intve.

Odanézve láttam, hogy Chris rosszallóan méregeti kettősünket, miközben ismét Sophie-t fűzi.

– Nem a pasim – vágtam rá csöppet meggondolatlanul.

– Pedig nagyon sok helyen olvastam – mondta felhúzott szemöldökkel.

– Nem mindent kell elhinni – kacsintottam rá.

– Akkor oké – húzódott széles vigyorra a szája.

– Egy kérdésnél tartottunk – emlékeztettem Pete-et, mert igazán érdekelt, mit is akart megtudni tőlem.

– Ja, igen – kapott a fejéhez, mint aki tényleg elfelejtette, mit is kezdett el mondani nem sokkal korábban. – Ma este koncertünk lesz, lenne kedved eljönni?

– Legyen? – kérdeztem vissza kacéran.

– Én örülnék neki – adta meg a választ, amire vártam.

– Akkor igen – mosolyodtam el.

Izgatottságom fokozódott, hisz Pete majdhogynem randira hívott. Annyira hihetetlen volt az egész. Két napja ismertem csak, de mégis nagy reményeket tápláltam vele kapcsolatban. Ismerte a média világát, tudta, milyen íratlan szabályok szerint játsszák a nem mindig tisztességes játékukat, így esélyt láttam arra, hogy részem legyen valamiben, amire már régóta vágytam.

– Sietnünk kéne, mert egy óra múlva kezdünk – mondta.

Félre hajtott fejjel néztem rá, és úgy éreztem, kihagyhatatlan a lehetőség, amit a szituáció adott. Hátrébb léptem egyet, majd felemelve a kezemet, rá szegeztem kardomat.

– Te sürgetni mersz egy hercegnőt? – kérdeztem fensőbbséges hangnemben.

– A világért sem – emelte fel a kezeit, de továbbra is mosolygott.

– Mindjárt itt leszek – szólaltam meg immár a saját hangomon, leengedve a kardot, és elindultam az öltözők irányába.

Amíg láthatott, addig csak sétáltam, de mikor eltűntem a szeme elől, szinte futni kezdtem. Még véletlenül sem akartam, hogy miattam késsünk.

Percekkel később a saját ruháimban, de Salina sminkjével az arcomon jelentem meg előtte.

– Ez gyors volt – mondta elismerően, miközben megtörölte az orrát, én meg csak rámosolyogtam.

Beültünk egy taxiba, és pár percnyi autózás után meg is álltunk egy épület hátsó bejáratánál. Sietve beléptünk az ajtón, ahol néhány szűk folyosó után egy színpad mellett találtam magam. A srácok már próbáltak, de a nézőtéren még nem láttam egy rajongót sem.

Egy aránylag nagy helyiségben állították fel a színpadot, mint azt Pete-től megtudtam, egy szórakozóhely különtermében voltunk, amit direkt kisebb koncertek lebonyolítására terveztek.

Pete csatlakozott társaihoz, és a koncert végéig nem is foglalkozott velem. Én egész végig a színpad széléről hallgattam őket, aránylag még tetszett is a zene, amit játszottak, bár néhány vadabb szám nekem kicsit túlzás volt, a lassabbakat szinte imádtam.

Egy órán át játszottak, és teljesen kifáradva hagyták ott a színpadot.

– Egy perc és jövünk – vetette oda Pete, aztán elsietve mellettem a srácokkal együtt eltűntek az egyik ajtó mögött.

Sejtettem, hogy nagyjából rendbe szedik magukat, mivel eléggé megizzasztotta őket a fellépés. Nem sokkal később meg is jelentek, átöltözve, jókedvűen – előző fáradtságuknak nyoma sem volt.

– Na, hogy tetszett? – érdeklődött Pete.

– Jó volt – feleltem őszintén.

– Megyünk bulizni, gondolom, velünk tartasz – mondta, mintha tudná is a választ.

– Sajnos nem lehet – húztam el a számat egy lemondó sóhaj kíséretében. – Holnap forgatok, muszáj kipihennem magam.

Annyira szívesen mentem volna velük, de nem tehettem meg a többiekkel, hogy hulla fáradtan megyek a felvételre. Pete tekintetében egy sötét árnyat láttam átsuhanni, de egy pillanat alatt el is tűnt.

– Holnap is lesz fellépésünk, meddig forgatsz? – kérdezte.

– Hatkor végzek – vágtam rá.

– Felugrasz hozzám a szállodába? Jöhetnénk együtt a koncertre – vetette fel Pete.

Mondata nyomán úgy vettem észre, hogy Dante köhögésnek próbálja álcázni a kuncogását, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget.

– Benne vagyok – feleltem, jóvá akartam tenni, hogy lemondtam az aznap esti bulit.

– A Beverlyben vagyunk, 405-ös szoba – vigyorodott el Pete.

– Ott leszek – biztosítottam róla.

A szokásos kacsintással elbúcsúzott, aztán a srácokkal együtt elviharzott, én pedig ott maradtam egyedül. Azért rosszul esett, hogy nem is érdekelte, hogyan jutok haza, de talán tartott annyira „nagylánynak”, hogy egyedül is megoldjam.

A hátsó ajtón távoztam, és miután rájöttem, merre is járok, sétálgattam egy keveset, élveztem, hogy kivételesen senki nem törődik velem, aztán fogtam egy taxit, és hazamentem.

– Most már minden este ez lesz? – kérdezte Chris, amint kiléptem a teraszunkra.

Túlzott jókedvemben csak későn tűnt fel a hangjából kicsendülő számonkérés és aggodalom, mert mire ránéztem, arcán csak a szokásos mosoly ült.

– Holnap tuti – vigyorogtam rá. – De nem csinálok belőle rendszert – tettem még hozzá. – Amúgy hogyhogy már itthon vagy? Nem jött össze Sophie-val?

– Azt nem mondtam – felelte csibészesen, én meg többet nem is akartam tudni.

Szokás szerint együtt megvacsoráztunk, és le is feküdtünk aludni, lévén másnap ismét nehéz jelenetek voltak soron.

Napközben alig bírtam magammal, amikor éppen nem játszottam. Állandóan az órát lestem, és vártam, hogy befejezzük a felvételeket. Mikor végre elhangzott Tim „bűvös” mondata, már rohantam is az öltözőbe. Chris fejcsóválva nézett utánam, mikor elviharzottam mellette, de nem érdekelt. Minél hamarabb ott akartam lenni Pete-nél.

A Beverly Hilton 405-ös szobája előtt megtorpantam egy pillanatra, és nagy levegőt vettem. A szívem a torkomban dobogott, annyira reméltem, hogy jól sikerül az este. Szerettem volna kicsit közelebb kerülni hozzá, talán egy csókra is számítottam.

Mikor kopogásom után Pete kinyitotta az ajtót, mosolyogva léptem be rajta.

– Szia! – köszöntem picit idegesen.

– Már vártalak – villantotta rám mosolyát, amitől még a lábam is megremegett.

Ahogy azonban beljebb mentünk, megdöbbentő látvány tárult a szemem elé, és izgatottságom azonnal idegességbe csapott át. Az asztalon ugyanis három csík fehér por terült el, és láttam már elég filmet ahhoz, hogy tudjam, mi is az.

Pete látta, hogy észrevettem, és vigyorogva fordult felém.

– Neked készítettem – suttogta a fülembe, de akkor már egyáltalán nem éreztem kellemesnek a közelségét.

– Nem kell – jelentettem ki határozottan.

Sosem próbáltam, és nem is állt szándékomban. Senki kedvéért sem.

– Ne csináld már, Szivi! Jó móka – győzködött miközben kezeit a csípőmre tette, nem titkoltan kifejezve ezzel szándékát.

– Azt mondtam, hogy nem – emeltem fel a hangom, és hátráltam egy lépést.

Láttam rajta, mennyire feldühítette, hogy nemet mondtam, és ezáltal nem jött be a számítása. Mégis úgy éreztem, tennem kell valamit érte.

– Te is jobban tennéd, ha nem csinálnád… - kezdtem kérlelő hangon, mert reméltem, talán le tudom beszélni róla.

Ekkor azonban olyan dolog történt, amire egyáltalán nem számítottam. Pete haragtól eltorzult fejjel pofon vágott, de akkora erővel, hogy a földre estem tőle. Rémülten néztem fel rá, de tekintetében csak őrült dühét láttam.

– Nem te fogod megmondani, mit csináljak, hülye kis ribanc – köpte a szavakat, majd kisétált a szobából, és becsapta az ajtót.

Percekig csak bámultam utána, hihetetlennek tűnt az egész. Megpróbáltam elhitetni magammal, hogy Pete nem ilyen, de képtelen voltam rá. Pete igenis ilyen volt, csak jól álcázta.

Ahogy megmozdultam, hogy ülő helyzetbe tornázzam magam, felsikoltottam a kezembe hasító fájdalomtól. Csak akkor vettem észre, hogy a csuklóm mennyire meg van dagadva. Végül sikerült felülnöm, és mélyeket lélegeztem, hogy hang nélkül kibírjam a fájdalmat.

– Hogy lehettem ennyire naiv? – szidtam magam halkan.

Megnyaltam a szám szélét, és egyből megéreztem a vér semmivel össze nem téveszthető ízét.

– Szuper – dünnyögtem.

Szememben könnyek gyűltek. A kétségbeesés, a tehetetlenség, a szomorúság, és a kiábrándultság könnyei. Tudtam, hogy tennem kell valamit, mert nem ülhetek ott a végtelenségig, de képtelen voltam megmozdulni. Egyetlen megoldás maradt.