7. fejezet – Következmények

Úgy döntöttem, hogy a Csillagfényből (jelen állapotában) nem lesz igazi könyv, mert még bőven van mit tanulnom. Nagyon sokat dolgoztam vele, és nagy reményeket fűztem hozzá, amik nem jöttek be, de így is sokat tanultam általa. Fogadjátok sok szeretettel a további fejezetek is!
Lylia

Előszedtem a zsebemből a telefonomat, és Christ hívtam.

– Baj van? – kérdezte, amint felvette.

– Eltaláltad – suttogtam elgyötörten.

– Mit csinált veled az a…? - kezdte gyűlölettel és aggódással teli hangon.

– Csak gyere értem – szakítottam félbe szitokáradatát.

– Hol vagy?

– Beverly, 405-ös szoba – feleltem.

– Azonnal indulok! – mondta, és megszakította a vonalat.

Csak remélhettem, hogy otthon van, mert onnan maximum tizenöt perc alatt a szállodánál lehet, ha gyorsan talál egy taxit. Nem néztem az időt, nem is foglalkoztam semmivel. A falhoz kúsztam, és nekidöntöttem a fejem. A könnyek némán csorogtak le az arcomon.

Pete megjelenésével esélyt kaptam arra, hogy legyen valakim, de minden elszállt. Bár az is lehet, hogy csak én képzeltem túl sokat ebbe a dologba, hogy nem vettem észre a nyilvánvalót a reményeim miatt.

Mikor nyílt az ajtó, ijedten kaptam fel a fejem. Féltem tőle, hogy visszajön, mert nem tudtam, mit tenne. Szerencsére azonban Chris érkezett meg.

– Vic! – térdelt le mellém, és két kezébe fogta az arcom. – Jól vagy? – kérdezte, miközben tekintetét végigfutatta rajtam, sérüléseket keresve.

– Szerinted? – emeltem fel a kezem, hogy megmutassam neki.

Szorosan magához ölelt, vigyázva a csuklómra, én pedig hálásan bújtam hozzá. Abban a pillanatban megnyugodtam, ahogy megláttam. Tudtam, hogy rá mindig számíthatok. Érezni az őszinte törődést, ami belőle áradt, a legjobb dolog volt abban a pillanatban.

– Mi történt? – kérdezte, miután elengedett.

– Megkínált – intettem fejemmel az asztal felé -, de persze nem fogadtam el. Megpróbáltam őt is lebeszélni róla, erre pofon vágott, amitől elestem. Közölte, hogy semmi közöm az életéhez, és elviharzott – foglaltam össze tömören.

– Hol van a rohadék? – sziszegte dühösen.

– Nem tudom – feleltem. – De nem is érdekel.

– Meg kell fizetnie ezért! – mondta harciasan, és el is hittem, hogy ha meglátná, agyon is verné.

– Nem ér annyit az egész – sóhajtottam.

Nem akartam, hogy bajba keveredjen miattam.

– Legalább jelentsük fel! – kérte.

– Nem hiányzik egy botrány – néztem rá kétségbeesetten. – Így is túl sokat foglalkozik velünk a sajtó.

– Ez igaz. A szálloda előtt is lekapott pár fotós.

– A fenébe! – vágtam egyet a padlóra ép kezemmel. – Nem akarom, hogy így lefényképezzenek.

– Márpedig kórházba kell mennünk – jelentette ki. – De megoldom – tette még hozzá, majd felpattant, előkapta a telefonját, és tárcsázott.

Elöntött a hála iránta. Akárhol is volt és akármit csinált, mikor hívtam, rohant hozzám, hogy segítsen. Charlotte-on kívül ezt szerintem senki nem tette volna meg értem.

– Szia, Bob! – köszönt barátságosan, de türelmetlenül a telefonba. – Itt vagyok nálatok a 405-ösben, és kéne egy kis segítség – mondta, majd meghallgatva a választ letette a készüléket.

– Bob kicsoda? – kérdeztem meglepetten.

– Ő a biztonsági főnök, szerencsére régóta ismerem, mindjárt jön.

Még fájdalmam ellenére is elmosolyodtam azon, hogy szinte mindenhol volt valaki, akivel ő jó kapcsolatot ápolt. Míg Bobot vártuk, leült mellém, és hagyta, hogy a vállára hajtsam a fejem.

Pillanatokon belül belépett az ajtón egy nagydarab srác, aki nem lehetett több huszonnyolc évesnél.

– Mi történt? – kérdezte, felmérve a helyzetet. – Ugye nem te…? - nézett Chrisre idegesen.

– Dehogy – vágtam rá, mielőtt Chris bármit felelhetett volna.

Még a feltételezés is abszurd volt, hogy bántana engem.

– Akkor Pete Weston – jelentette ki.

Először meglepődtem, de aztán rájöttem, hogy mivel ő a biztonságiak főnöke, tisztában kell lennie a fontosabb vendégekkel.

– Talált – morrant fel Chris.

– Tudtam, hogy csak a baj lesz vele – ingatta meg a fejét Bob. – Már a múltkor sem volt minden rendben – mondta, miközben végigpásztázta a szobát. – Ezt viszont már jelentenem kell – mutatott az asztalra.

– A rendőrségen? – kaptam fel a fejem ijedten.

– Bizony – bólintott Bob.

Chris értette a kérdésem lényegét, ezért a haverjához fordult.

– Őt ugye ki tudod hagyni belőle? – nézett rám.

– Persze – felelte egyből Bob. – Ha Weston kötözködik, majd azt mondom, az egyik szobalány szólt, hogy résnyire nyitva van az ajtó, és nem volt bent senki.

– Köszi – veregette meg a vállát Chris. – Viszont lenne még valami.

Haverja összehúzott szemöldökkel nézett rá.

– Tartozol nekem – jegyezte meg félig viccesen.

– Tudod, hogy a lekötelezetted vagyok – felelte Chris a szokásos mosolyával, de én hallottam hangjában a türelmetlenséget. – Kéne egy mentő, de már jó páran vannak a bejáratnál.

– Nem gond – mondta Bob. – Már megszoktuk, hogy bejönnek az alagsorba, ahova a szállítók szoktak.

– Ilyen sűrűn jár ide a mentő? – kaptam fel a fejem kijelentésére.

– Megfordultak már itt párszor – húzta el a száját, majd előkapta a telefonját, és odébb vonulva tárcsázott.

Amíg ő telefonált, Chris segítségével felálltam, és a fürdőszobában picit rendbe raktam az arcom. A tükörbe nézve láttam meg, hogy az alsó ajkam elég csúnyán felrepedt – ezért éreztem vért a számban. Az arcom – ahol Pete ütése csattant – feldagadt, és mintha már lilás árnyalatot öltött volna.

– Már csak pár perc – súgta a fülembe Chris, látva a fájdalmas grimaszt arcomon.

– Kibírom – nyögtem halkan, bár már alig bírtam tartani a karomat, a csuklóm pedig egyre jobban lüktetett.

Bob tényleg rendesnek bizonyult. Lekísért minket az alagsorba, megvárta a mentőautót, és jobbulást kívánt.

Percek alatt beértünk a kórházba, szerencsére a fotósok semmit nem neszeltek meg a szállodai távozásunkról, így legalább efelől nyugodtak lehettünk. Egy nővértől legelőször egy fájdalomcsillapítót kaptam, aztán elvittek megröntgenezni a csuklómat. Amíg az eredményre vártunk, bekísértek minket egy üres kórterembe, mivel néhányan már elkezdtek összesúgni a hátunk mögött.

Ledőltem egy ágyra, karomat óvatosan a hasamra fektettem, Chris pedig odahúzott az ágy mellé egy széket, és arra ült. Hátrahajtotta a fejét, és egy nagyot sóhajtott.

– Hogy lehettél ennyire vakon szerelmes? – suttogta nagyon halkan, szinte választ sem várva.

– Egyáltalán nem voltam szerelmes – feleltem, mert jól esett kimondani az igazságot.

Erre felkapta a fejét, és döbbenten nézett rám.

– Akkor meg miért? – kérdezte értetlenül.

– Csak reméltem, hogy lehetek – mondtam. – Azt hittem, Pete rendes. Pár napig elhittem, hogy még ilyen körülmények között is lehet normális életem – sóhajtottam.

– Hidd el, hogy lehet – győzködött mélyen a szemembe nézve, miközben megfogta ép kezemet.

Jól esett az érintése, az aggódás a tekintetében, és valami furcsa melegség járt át a pillantásától. Mielőtt azonban elgondolkozhattam volna ezen, nyílt az ajtó, és belépett a nővér.

– Jöjjenek velem, kérem! – szólalt meg halkan.

Láttam rajta, hogy tudja, kik vagyunk, de nem csinált belőle nagy ügyet. Úgy kezelt minket, mint bárki mást, amiért hálás voltam neki.

Az orvos a röntgenképet vizsgálgatta, mikor bementem hozzá.

– Elrepedt a csuklója, Miss Stanford – tért a lényegre. – Szerencséje van, hogy nem tört – tette még hozzá, amivel mélységesen egyet tudtam érteni. – Három hétig gipszben lesz, aztán legalább egy hét pihentetés, és utána is csak fokozott odafigyeléssel és kímélve használhatja.

Azonnal az jutott eszembe, hogy emiatt nem fogok tudni forgatni, hisz – még ha el is takarnánk valahogy a gipszet – a kardot biztos képtelen leszek tartani. A harag, a tehetetlenség és az elkeseredettség hatására könnyek gyűltek a szememben.

– Azért ez nem akkora baj – vigasztalt a doki, talán mintha még mosolygott is volna magában, amiért ennyire kétségbeestem.

Csak azt kívántam, hogy minél hamarabb legyünk túl az egészen. Szerencsére a gipszelést egy asszisztens végezte, aki egész idő alatt meg sem szólalt, és nem sokkal később már Chris mellett ültem a taxiban, úton hazafelé.

Egész végig azon gondolkoztam, hogy fogom beadni Paulnak, hogy miattam csúszik majd az egész forgatás.

– Min töröd a fejed ennyire? – kérdezte Chris, és csak akkor vettem észre, hogy már megérkeztünk, mikor felnéztem rá.

– Paul reakcióján – húztam el a számat, mire egy fintort kaptam tőle válaszul.

Chris segítségével elég könnyen kiszálltam a kocsiból, és gyorsan elindultam a ház felé. Mikor az ajtó előtt megtorpantam, és előhalásztam a táskámból a kulcsomat, rájöttem, hogy mennyire nehéz is lesz az elkövetkező három hét – ugyanis jobb kezes lévén a ballal elég rosszul boldogultam.

– Várj, segítek – mosolygott Chris, majd elvette tőlem a kulcsot, és kinyitotta az ajtót.

– Köszi – sóhajtottam. – Azt hiszem, mostanság sűrűn fogom mondogatni ezt a szót – tettem hozzá, beletörődve sorsomba.

– Nem kell mondogatnod, természetes, hogy segítek – vágta rá, én pedig az arcára kaptam a tekintetem, de nem láttam rajta semmi különöset, pedig a hangjában volt valami, amit nem tudtam hova tenni.

Bementünk a nappaliba, Chris a kanapéra parancsolt, aztán hozott egy üdítőt.

– Éhes vagy? Mert én nagyon – mondta. – Pont vacsorázni készültem, mikor hívtál.

– Nem kívánok semmit – húztam el a számat, mert utolsó gondolataim között szerepelt csak az evés.

– Márpedig enned kell valamit – ragaszkodott hozzá.

– Oké, akkor összedobok valami kaját – adtam meg magam.

– Te? – kérdezte kajánul vigyorogva.

– Csak a kezem van begipszelve, nem bénultam le – háborodtam fel, de nevetése belőlem is előcsalt egy kis mosolyt.

Aznapra már nem maradt melegíteni való ételünk, mivel Dorát másnapra vártuk, így szendvicseket csináltunk. Én mondtam Chrisnek, hogy mit hol talál, ő pedig elkészítette az ennivalót. Közben szinte egyfolytában röhögtünk, mert még a sajtszeletelőt is fordítva vette a kezébe, bár volt egy olyan érzésem, hogy direkt bohóckodik, az én szórakoztatásomra.

Mikor végeztünk, letelepedtünk a kanapéra, és továbbra is jókedvűen megvacsoráztunk. Ahogy a kezemre pillantottam, tudatosult bennem igazán, hogy mi is történt velem. Annyira távolinak tűnt az egész, mintha csak egy rossz álom lett volna, pedig néhány órával korábban még Pete szobájában álltam.

Visszagondolva nem értettem magamat. Fel nem foghattam, hogyan lehettem annyira ostoba, hogy háromnapnyi ismertség után felmentem hozzá. Szinte semmit sem tudtam róla, az sem érdekelt, hogy Chris figyelmeztetett, mert hinni akartam Pete-ben, a lehetőségben, és talán a szerelemben. Ekkor döntöttem el, hogy nem dőlök be többet az érzéseimnek, és amíg érvényben van a szerződés, nem foglalkozom ilyen dolgokkal.

Arra eszméltem, hogy a fejem Chris vállán pihen, ő pedig halkan szólongat.

– Vic – suttogta, mikor kinyitottam a szemem.

– Elaludtam? – kérdeztem álmosan.

– El – mosolygott rám gyengéden. – Fel kéne menned a szobádba. Segítsek? – érdeklődött.

– Azt hiszem, megoldom – jelentettem ki, és reméltem, hogy odafent is ilyen határozott leszek.

– Akkor, jó éjt! – mondta, és puszit nyomott az arcomra. – Ha bármi kell, csörögj rám. És holnap én csinálok reggelit – húzta ki magát. – Persze, csak ha segítesz – tette hozzá elvigyorodva.

– Még szép – mosolyogtam rá, majd felmentem az emeletre.

A földszinti teraszra nyíló ajtót nem zártam be, csak becsuktam, hogy ha tényleg szükség lenne rá, be tudjon jönni, és ez megnyugtatott. A szobámban nagy nehezen levetkőztem, majd magamra húztam az alváshoz használatos bugyimat és felsőmet. Miközben bedőltem az ágyba, és betakaróztam, azon gondolkoztam, hogyan fogok másnap reggel lezuhanyozni.

A telefonom csörgésére keltem, még szerencse, hogy minden napra beállítottam az ébresztőt, mert előző este megfeledkeztem volna róla. A fürdőszobába vánszorogtam, és mikor belenéztem a tükörbe, elfintorodtam. A szám már aránylag tűrhetően nézett ki, viszont az arcom bal felén éktelenkedő folt lilás-zöldes árnyalatban pompázott.

– Gyönyörű – sóhajtottam, de tudtam, hogy alapozóval és púderrel nagyjából el tudom tüntetni.

A zuhanyzóra nézve rájöttem, semmi esélyem arra, hogy megoldjam a tisztálkodást ilyen formában úgy, hogy a gipszem ne legyen vizes. Maradt hát a fürdés, így gyorsan teleengedtem a kádat, aztán vigyázva, hogy a jobb kezemet végig kint tartsam, megmosakodtam. A törölközéssel már nem volt gond, a felöltözéssel viszont annál inkább.

A bugyiba még könnyedén belebújtam, a melltartóval azonban meggyűlt a bajom. Megkockáztattam, hogy használom a jobb kezem néhány ujját, persze csak óvatosan, épphogy megtartva vele a csat egyik felét, de még ez is hatalmas fájdalmat okozott. Végül azért mégis sikerült megoldanom, de elhatároztam, se Chrisszel, se a dokival nem fogom megosztani ezt a húzásomat. Biztos megkaptam volna a magamét érte.

A felsőt és a farmert már szinte gyakorlott mozdulatokkal húztam magamra, azonban a nadrágomat képtelen voltam fél kézzel begombolni, ezért csak a cipzár tartotta rajtam. Körülnézve a szekrényben kiválasztottam egy bő ujjú, vékonyabb pulcsit, hogy a gipsz ne legyen annyira feltűnő.

Visszamentem a fürdőszobába, hogy normálissá varázsoljam az arcom, ami két réteg alapozóval és egy réteg púderrel sikerült is.

„Nita meg fog nyúzni – gondoltam magamban. – Már ha egyáltalán hasznomat tudják venni ilyen állapotban” – tettem még hozzá elhúzva a számat.

Zsebre tettem a telefonom, és lesétáltam a földszintre. A fenekem egy része enyhén sajgott, sejtettem, hogy ezt is az előző napi esésem okozza. Legnagyobb meglepetésemre Chris már a konyhában sürgött, és az illatokból ítélve rántottát készített – ráadásul nem is olyan rosszul.

– Jó reggelt! – mosolygott rám, amint meglátott.

– Neked is! – viszonoztam mosolyát. – Meg vagyok döbbenve – húztam szélesebbre a szám.

– Azért egy rántottát össze tudok dobni – mondta, játszva a sértődöttet.

– Érzem – szimatoltam bele látványosan a levegőbe, továbbra is fülig érő szájjal.

Amióta ismertem még egyszer sem láttam főzni, igaz, nem is nagyon adódott erre lehetőségünk. Jó érzéssel töltött el a tudat, hogy miattam teszi, nekem készít reggelit.

– Kész a tea – mutatott a teafőző felé, én pedig odaléptem, hogy töltsek magamnak.

Amíg én bal kézzel bénáztam, hogy megízesítsem a teát, addig ő tányérokra szedte a rántottát, és a mosogatógépbe rakta az edényt. Elléptem a pulttól, hogy kimenjek a teraszra, Chris viszont pont ekkor fordult meg, aminek következtében majdnem egymásnak ütköztünk.

Néhány másodpercig csak néztük egymást, tekintete fogva tartotta az enyémet. El akartam szakítani a pillantásom, de képtelen voltam rá. Mintha akkor néztem volna bele először hihetetlenül kék szemeibe, pedig ez már jó párszor előfordult korábban is.

Végül ő volt az, aki megszüntette a szemkontaktust, helyette az arcom sérült részét kezdte tanulmányozni.

– Alig látszik – mondta halkan.

– Három réteg vakolat van rajta – magyaráztam fintorogva, miután megtaláltam a hangom.

Egyáltalán nem szerettem az alapozót, ezért általában nem is használtam.

– Akkor azért – bólintott, de kerülte, hogy a szemembe nézzen.

– Viszont ezzel nem boldogultam – mutattam a nadrágomra, mire ő is oda pillantott.

– Gomboljam be? – kérdezte furcsa hangon, de továbbra sem emelve rám tekintetét.

– Így mégsem mehetek ki az utcára – feleltem.

Habozva nyúlt a nadrágomhoz, és óvatos mozdulatokkal illesztette a gombot a helyére. Ahogy hozzáért a bőrömhöz, érdekes bizsergést éreztem, de olyan gyorsan elkapta a kezeit, hogy időm sem volt felfogni, mit is érzek.

Kicsit zavarba ejtőnek tűnt ez a két szituáció, de mégsem vehettem komolyan, mivel Chrisszel már több mint két éve éltünk ennyire közel egymáshoz. Úgy véltem, semmi jelentősége az egésznek.

Hátat fordított nekem, felkapta a két tányért, majd kivitte a teraszon álló asztalra. Megfogtam a bögrémet, és követtem őt, hogy aztán sietve megreggelizzünk, ugyanis eléggé késésben voltunk.

A kocsi már harmadszorra dudált, mire összekaptuk magunkat az induláshoz. A kezemet rejtegetve mentünk az autóhoz, és az úton egyre idegesebb lettem.

– Mit fog szólni Tim? – kérdeztem kétségbeesetten nézve Chrisre. – Paulról nem is beszélve.

– Nem lesz semmi gond, ilyen bárkivel előfordulhat – nyugtatott.

– Ja, persze. Bárki lehet annyira hülye, hogy felmegy egy olyan pasi szállodai szobájába, akit alig ismer, és aki megpofozza, aztán annyira bénán esik, hogy még a csuklója is elreped – húztam el a szám.

Így láttam magam. Egy naiv, ostoba libának, aki bedől az első szép mosolyú srác ígérte lehetőségeknek.

Mikor megérkeztünk, Chris segített kiszállni a kocsiból, aztán végig szorosan a jobb oldalamon jött, hogy ne legyen észrevehető a gipsz. Egyből Tim keresésére indultunk, mert neki kellett először megtudnia.

– Vicky, mi történt veled? – nézett rám összehúzott szemekkel a rendező, mikor megálltam előtte.

– Elestem – mondtam, nem törődve Chris rosszalló tekintetével.

– Charlotte ki fog nyírni – dünnyögte.

– Ugyan már, hisz semmi közöd hozzá.

– Dehogynem! Megkért, hogy vigyázzak rád, erre tessék – csapta össze a kezeit.

– Csak elestem, semmi több, bárkivel megeshet. És különben sem kell rám állandóan vigyázni – tettem még hozzá, mire Chris még csúnyábban nézett rám. – De ez még nem minden – mondtam egyre halkuló hangon, és felemeltem a kezem.

– Eltört? – kérdezte Tim rémülten.

– Repedt – válaszoltam.

– Az még a jobbik eset – bólogatott megkönnyebbülten. – De a kardforgatásnak annyi egy időre, ha jól sejtem.

– Ahogy mondod. Sajnálom – sóhajtottam szomorúan.

– Semmi gond, majd valahogy átszervezem a forgatást, a közelieket így is fel tudjuk venni. Csak azt nem tudom, Paul mit fog szólni ehhez – morfondírozott.

– Őt majd én elintézem – ajánlotta Chris.

– Nem, majd én – jelentettem ki határozottan. – Én okoztam, én magyarázom meg.

– Majd szólj, hogy mi volt – ölelt meg Tim, aztán máris a gondolataiba merült.

– Tényleg te akarod intézni? – húzta fel a szemöldökét Chris.

– Igen – bólintottam.

– Elkísérlek – mondta, és ezzel az ötlettel nem ellenkeztem.

Ahhoz azonban ragaszkodtam, hogy az iroda előtt várjon meg, mert kettesben akartam beszélni Paullal.

– Gyere! – hallottam meg az ismerős invitálást, miután bekopogtam főnököm irodájába.

Határozottan léptem be az ajtón, és nagy levegőt véve megszólaltam.

– Van egy kis gond, Paul – kezdtem, mire homlokát ráncolva tekintett fel a papírjaiból.

– Mégis mi? – kérdezte nem sok jót ígérő hangnemben.

Válasz helyett csak felemeltem a kezem, hogy megmutassam a probléma forrását.

– Mi a jó fenét műveltél? – támadt nekem, amitől visszahőköltem.

– Elestem – vágtam rá gyorsan.

Felállt a székéből, és kilépve az asztala mögül közelebb sétált hozzám, hogy aztán megkerülve engem, megálljon előttem.

– Szóval elestél – ismételte előbbi válaszomat, de a hangjából tudtam, nem hisz nekem. – És egy eséstől gipszben van a kezed, feldagadt az arcod és felrepedt a szád – sorolta sérüléseimet, én pedig döbbenten hallgattam.

Egyáltalán nem gondoltam volna, hogy az arcomat is észreveszi, mivel sosem figyelt ránk igazán.

– A lépcsőn estem el – próbáltam megmagyarázni a dolgot.

– Persze, a lépcső meg pofon vágott – felelte mindent tudó hangsúllyal. – Ki ütött meg? – tért a lényegre, én pedig nem tudtam tovább hazudni.

– Pete Weston – vallottam be.

– Feljelentetted?

– Nem – hajtottam le a fejem. – Nem akarok botrányt – tettem hozzá.

– Okos döntés – biccentett elismerően, én pedig egy csöppet megkönnyebbültem.

Nagyobb letolásra számítottam, mivel biztos voltam benne, hogy a kiesésem többletköltséget jelent a stúdió számára, de Paul még csak fel sem hozta a dolog anyagi vonzatát.

– Nem kérdezem, mi történt, az csak rád tartozik, meg arra, akit önszántadból beavatsz – mondta higgadtan, őszinte meglepetésemre. – Tudtam, hogy nem ezeket az őrülteket kellett volna felkérni – csóválta meg a fejét.

– Akkor ez azt jelenti, hogy visszamondod? – kérdeztem reménykedve.

– Még szép – felelte. – Nem gondolod, hogy egy ilyen mocsokkal fogok zenét íratni a filmhez?

– Köszönöm – mosolyodtam el. – Meg akartalak kérni erre, de úgy tűnik, nem is kell.

– Ne köszönd! – morrant rám, de nem vettem magamra. – Ez a film többet érdemel ezeknél. És majd azt is megoldom valamilyen módon, hogy napvilágra kerüljön, mit tett.

Ijedten kaptam fel a fejem, egyáltalán nem akartam, hogy kiderüljenek a történtek, még én magam is el akartam felejteni.

– Persze úgy, hogy nekünk semmi közünk ne legyen hozzá – tette hozzá cinkos mosollyal, én pedig kiengedtem az addig bent tartott levegőt.

– Mit tervezel? – érdeklődtem, mivel igencsak kíváncsivá tett.

– Majd ha eljön az ideje, megtudod – intett le. – Meddig lesz rajtad? – kérdezte a gipszre mutatva.

– Három hét, és utána is kímélni kell – feleltem halkan, tartva a reakciójától.

– Rendben, akkor most egy hétig látni sem akarlak, otthon maradsz pihenni – kezdte, én pedig elkerekedett szemekkel hallgattam. – Úgysem tudjuk hasznodat venni – húzta el a száját. – Megbeszélem Timmel, hogy szervezze át a felvételek menetét, biztos meg tudja oldani. Te pedig tényleg pihend ki magad!

– Oké – suttogtam elhűlten.

Paul olyan arcát mutatta meg, amiről sosem gondoltam, hogy létezik.

– Utána pedig megpróbáljuk a felvételeket úgy, hogy ne kelljen használnod a kezed. Majd meglátjuk, mit tudunk tenni – mondta, és láttam rajta, nagyon töri a fejét a lehetséges megoldásokon.

Nekem viszont eszembe jutott valami, amit feltétlenül meg kellett tudnom, mivel még a gondolattól is kirázott a hideg, hogy egyedül kell majd otthon ücsörögnöm.

– És Chris…? - kezdtem a kérdést, de főnököm belém fojtotta a szót.

– Természetesen ő is veled maradhat – zárta le röviden a témát. – Rico úgyis mindig Salinával van – tette még hozzá.

– Köszönöm – sóhajtottam megkönnyebbülten.

– De ne beszélj erről senkinek! – mondta a már megszokott zord stílusában. – Nem kell megtudniuk, hogy engedékeny is tudok lenni. A végén még visszaélnének vele.

– Rendben – mosolyodtam el, és ettől kezdve teljesen máshogy tekintettem rá.

– Na, mire vársz még? – kérdezte összehúzott szemekkel, mire én szó nélkül kislisszoltam a helyiségből.

Mosolyogva léptem ki az ajtón, amit Chris csodálkozva vett tudomásul.

­– Ilyen jól ment? – kérdezte.

– Jobban, mint gondolnád – bólintottam elégedetten.

– Mit mondott? – faggatózott tovább.

– Kaptunk egy hét szabadságot – feleltem egy mondatba sűrítve a lényeget.

– Hogy micsoda? – cövekelt le Chris a folyosó közepén. – Paul még soha senkinek nem adott szabadságot.

– Úgysem vennék semmi hasznomat – mutattam az arcomra.

– És én? – tárta szét a kezeit.

– Kell valaki, aki vigyáz rám – vigyorodtam el.

Továbbra is döbbenten méregetett, mintha azon tanakodna, szórakozom-e vele.

– Végtére is, van benne valami – szólalt meg egy perc múlva, megvonva a vállát. – Akkor, mi a program? – csillantak fel a szemei.

– Pihennem kell, Paul kikötötte – húztam el a számat.

– Oké, akkor most hazamegyünk, és szépen ágyba bújsz – játszotta a gondoskodó ápolót, mire fejbe vágtam.

– Nem beteg vagyok, csak a kezem nem tudom használni – mondtam felháborodottan. – És eszem ágában sincs ágyban tölteni a következő egy hetet – jelentettem ki.

Szemeiben megcsillant valami furcsa huncutság, de aztán gyorsan elkapta rólam a tekintetét.

Végül abban állapodtunk meg, hogy miután Timnek elmeséltük a fejleményeket, tényleg hazamegyünk. Már csak azért is, mert Dorával tudatni szerettem volna, hogy egy hétig otthon leszünk. Közben tervbe vettem néhány vacsora és ebéd elkészítését, és meg kellett őt kérnünk, hogy ezekhez is szerezze be a hozzávalókat. Az sajnos esélytelen volt, hogy Los Angelesben elmehessünk bevásárolni feltűnés nélkül, ezért igényt tartottunk Dora felajánlott segítségére.

Beleegyeztem, hogy egy-két napig tényleg otthon maradjunk, de aztán szerettem volna valami mást is csinálni, ha már ennyi szabad időnk lett, és szerencsére ez ellen Chrisnek sem volt ellenvetése.

Már az autóban ültünk, és hazafelé tartottunk, mikor megszólalt a mobilom, és a kijelzőn nénikém nevét láttam meg.

– Szia! – szóltam bele vidáman.

– Miért Timtől kell megtudnom, hogy eltört a kezed? – támadt nekem rögtön.

– Csak repedt – védekeztem halkan. – Nem akartam, hogy aggódj – tettem hozzá.

Hallottam, amint megkönnyebbülten kifújja az addig bent tartott levegőt.

– Nagyon megijedtem – ismerte be.

– Ne haragudj! – mentegetőztem. – De tényleg nem történt semmi, csak rosszul estem.

– Tudom, Tim elmesélte. Először őt is leszúrtam, mert azt hittem a forgatáson történt – mondta lelkiismeret furdalással a hangjában.

– Nem tehet semmiről – védtem meg a rendezőt.

Egyáltalán nem akartam, hogy miattam véletlenül is összevesszenek.

– Most már tudom – sóhajtotta. – Ilyenkor még jobban bánom, hogy ennyire messze vagyok tőled.

A hangjából kicsendülő szomorúság engem is elkeserített. Nagyon hiányzott, de igyekeztem minél kevesebbet gondolni erre a tényre, mert úgy nem fájt annyira. Akkor viszont, mindennél jobban szerettem volna megölelni őt.

– Már nem sok van hátra – bíztattam nem csak Charlotte-ot, hanem magamat is.

– Számolom a napokat – mondta, és szinte láttam magam előtt, ahogy felvidult az arca.

– Vigyáz magadra!

– Inkább te – nevetett fel, aztán bontottuk a vonalat.

Hazaérve Dorát a konyhában találtuk, épp valami olyasmit főzött, ami isteni illatot árasztott.

– Hát ti? Hogyhogy itthon vagytok? – fordult felénk csodálkozva, mikor beléptünk az ajtón.

– Volt egy kis balesetem – mutattam fel sérült kezemet, miközben kihámoztam magam a hosszú ujjú felsőmből.

– Nagyon fáj? – kérdezte Dora aggodalmasan.

– Nem vészes – nyugtattam meg, amitől felderült az arca.

– Éhesek vagytok? – jött a következő kérdés, amire mindketten bőszen bólogatni kezdtünk.

Felültünk a bárszékekre, amik a konyhapult nappali felé eső részénél álltak, Dora pedig elénk pakolt két hatalmas adag olaszos tésztát. A nevét ugyan nem sikerült megjegyeznem, de nagyon ízletes volt. Megbeszéltem vele azt a pár fogást, amit szerettem volna elkészíteni, ő pedig örömmel vállalta el a bevásárlást.

Ebéd után kiültünk a teraszra ejtőzni, aztán nem sokkal később Dora végzett aznapi teendőivel, így – miután megígérte, hogy másnap délelőtt hozza az alapanyagokat – magunkra hagyott minket.