Szerelem ajándékba

– Ne már Fruzsi! Te nem vagy normális!

A nővérem egy olyan bikiniben parádézott előttem, ami alig takart valamit. A feneke konkrétan teljesen látszott, mert hátul csak két csík tartotta egyben az amúgy is csekély méretű élénksárga anyagot.

– Ennyi erővel meztelen is lehetnél – ingattam a fejem.

Nem mintha bármit is takargatnia kellett volna, tökéletes alakjával akármit felvehetett.

– Azért az már túl egyértelmű lenne – vigyorodott el a szemöldökét emelgetve, mire megforgattam a szemem, de nehezen bírtam visszatartani a mosolygást.

– Témánál vagyunk – húztam el a számat, és hanyatt vágtam magam a baldachinos ágyamon.

A halványlila és rózsaszín párnáim közé dőlve egy pillanatra ellazultam.

– Ha ebben sem sikerült befűznöm Noelt, akkor feladom – mondta halkan Fruzsi, mire ülő helyzetbe pattantam.

–Adná az ég! – emeltem fel színpadiasan a kezemet.

Noel kvázi a mostohabátyánk, de Fruzsi azóta rá van kattanva, amióta meglátta fél éve anyáék esküvőjén. Akkor majdnem össze is jöttek, de amikor a fiú rájött, hogy az apja új feleségének a lányával kavar, vissza is lépett. A négy hónappal ezelőtti közös nyaraláson Fruzsi újra próbálkozott, de Noel megint visszautasította. Azt viszont a hülye is láthatta rajta, hogy csakis elvből mond nemet a nővéremnek. Szerencsére anyáék eléggé egymásba vannak bolondulva, így nem vettek észre semmit, mert szerintem baromi nagy balhé kerekedett volna belőle. A másik mázli meg, hogy Noel elég ritkán jön hozzánk Pestre, Debrencenben él az anyjával meg a saját mostohaapjával, szóval Fruzsinak nem sok alkalma adódott eddig.

Most viszont itt vagyunk, karácsony előtt pár nappal, és a nővérem megint azon töri a fejét, hogyan hálózza be a mostohabátyját. Mármint a mostohabátyánkat.

 Elcseszett egy dolog ez a sok mostoha…

– Olyan ünneprontó vagy – nyújtotta ki a nyelvét rám, de azért mellém telepedett az ágyra és megölelgetett, és meg összeborzoltam a haját.

Csak másfél évvel idősebb nálam, totál össze vagyunk nőve, amióta az eszemet tudom. Idegeneknek még azt is be szoktuk adni, hogy ikrek vagyunk, mert ha ő nem sminkel, akkor hihető, hogy alig tizenhét, vagy ha én kifestem magam, akkor mindketten nagykorúnak látszunk. És lehetetlenül hasonlítunk egymásra. Egyforma kerek az arcunk, sötétbarna a szemünk, és szögegyenes világosbarna a hajunk.

A viselkedésünk viszont teljes ellentéte a másikénak. Fruzsi mindig is a társaság középpontja volt, én azonban jobb szerettem csendben meghúzódni. És soha az életben nem vettem volna fel ehhez a sárga borzalomhoz hasonló fürdőruhát.

– Kész vagytok lányok? – nézett be anya izgatottan a szobámba.

Fruzsi maga elé kapta az egyik lila párnámat és széles mosolyt villantott anyára.

– Pár perc.

– Én kész vagyok – biztosítottam anyát.

Ő ránk mosolygott, kérte, hogy fél óra múlva legyünk a hallban, és magunkra hagyott minket. Fruzsi elrohant felvenni valami értelmes ruhát, én még egyszer átnéztem a cuccomat, hogy mindent beraktam-e, aztán fogtam a vadiúj szürke-fehér bőröndömet, és lebattyogtam a földszintre. A széles, íves márványlépcső minden alkalommal megdöbbentett és megmosolyogtatott. Korábban sem éltünk rosszul, de amióta Balázs felbukkant anya életében, azóta mindenünk megvolt. Én annyi könyvet meg albumot vettem, amennyit csak akartam, Fruzsi meg annyi ruhát, amennyit nem szégyellt.

Az izgalom – amiről a tesóm meg a fürdőruhája elterelte a figyelmemet – visszatért. Elvégre Ausztriába megyünk síelni! Mármint a többiek síelni akartak, én viszont snowboardozni. Még sosem álltam hódeszkán, de már alig vártam, hogy kipróbálhassam. Ráadásul egy csúcsszuper szállodában leszünk, kültéri jacuzzival, hatalmas benti medencével, meg minden hasonló jóval.

Pontosan fél órával anya figyelmeztetése után mind a hallban toporogtunk. Balázs elégedetten végignézett rajtunk, aztán nekiállt kihordani a csomagokat bejárat mellől nyíló garázsba, hogy bepakolja az autóba. Alapból egész normális fazon volt, rendesen bánt velünk és imádta anyát. Csak soha nem szabadott késni, főleg, ha indulásról vagy kajálásról volt szó. Ha közbejött valami, akkor pedig tudatnunk kellett vele, amilyen hamar csak tudtuk, nehogy kiakadjon. Fogalmam sincs, mi okozta nála ezt a pontosság-mániát, de ennyit még el tudtam viselni.

– Nem úgy volt, hogy Noel is jön? – kérdezte Fruzsi mintegy mellékesen, amikor kigördültünk a garázsból, de én láttam rajta, hogy szinte pánikol.

Kezdtem megsajnálni. Hülyeségnek tartottam ezt a Noel dolgot, de rosszul esett volna, ha még csak esélyt sem kap a nővérem.

– Kicsit hamarabb megkapta a karácsonyi ajándékát, úgyhogy ő külön kocsival jön, majd ott találkozunk velük – mondta Balázs.

Leesett az állam. Noel kocsit kapott karácsonyra. Nem semmi. Balázs vagy nagyon szerette a fiát, vagy lelkiismeret furdalása volt azért, mert ritkán találkoztak. Vagy mindkettő.

– Várjunk csak! – kiáltott fel Fruzsi. – Mi az, hogy velük? – hangsúlyozta ki az utolsó szót, és a rémületet már tisztán lehetett látni az arcán.

Ha Noel becsajozott, a nővérem végig fogja depizni az egész hetet.

– Balázs nem akarta, hogy egyedül vezessen ennyit – fordult hátra hozzánk anya, mire a mostohaapánk rámosolygott és bólintott egy aprót –, úgyhogy meghívtuk a legjobb barátját is.

A tesóm szinte elfolyt az ülésen a megkönnyebbüléstől, és ragyogó mosolyt varázsolt az arcára. Aztán egy pillanattal később elégedetten kihúzta magát, és a telefonját kezdte nyomkodni. Tökéletesen manikűrözött, karácsonyi mintára festett körmei halkan kocogtak a kijelzőn.

Kényelmesen elhelyezkedtem a vajbőr ülésen, és előszedtem a fülhallgatómat, hogy ne kelljen anyáék ezer éves kedvenceit hallgatnom. Miután kiértünk a fővárosból, a mellettünk elsuhanó fakó tájat néztem. Idén még nem esett egy szem hó sem, és már nagyon hiányzott. Nekem hó nélkül nem igazi a karácsony, úgyhogy kifejezetten örültem az utazásnak. Egy síparadicsomban csak lesz hó.

Órákkal később elgémberedett tagokkal szálltam ki az autóból. Megálltunk ugyan kétszer is pihenni pár percet, de az alig számított. Az utolsó fél órában viszont megfeledkeztem róla, hogy mennyire megmozgatnám már a lábam, ugyanis feltűntek a hegyek, és velük együtt a hó is. Mindent fehérség borított, csak az utak tűntek ki feketeségükkel. Az Audi szinte némán suhant a fehér tájban, és végre elkapott a hiányolt karácsonyi érzés.

Amint leparkoltunk, kipattantam a kocsiból, és jól a fejembe húztam a vastag sapkámat. A hideg levegő elsőre mellbe vágott, de a tisztasága kárpótolt a fagyosságáért. Mélyeket lélegeztem, és mosolyogva vártam, amíg Balázs lovagiasan segít kiszállni anyának a kocsiból, aztán kiszedi a csomagokat. A miénket a kezünkbe nyomta, anyáét meg természetesen ő vitte. Régi vágású fickó volt, de anya élvezte. Én valószínűleg idegbajt kaptam volna tőle.

A parkolóból nézve nem tűnt valami nagynak a szálloda, úgyhogy elsétáltam a korláttal körülvett széléhez, hogy lenézzek a hegyoldalon. A lankás részen lefelé terült el az épület nagyobb része. A kinti medencékben gőzölgött a víz. Hirtelen nem is tudtam, hogy a snowboardot vagy a forró jacuzzit akarom-e hamarabb kipróbálni.

– Bia, gyere már! – kiáltott Fruzsi türelmetlenül, úgyhogy gyorsan csatlakoztam hozzájuk a faoszlopos bejáratnál.

A lobbiban mindent fa borított, a mennyezeten látszottak a gyönyörű gerendák. Hatalmas, kényelmesnek tűnő kanapék és fotelek között, puha szőnyegen sétáltunk el a lambériás recepciós pultig.

Noel az egyik csíkos fotelben ücsörgött, amikor beléptünk, de amint meglátta Balázst, boldogan jött köszönni. Anyát is kedvesen üdvözölte, de Fruzsi meg felém csak biccentett. A tekintetét persze rajta felejtette a nővéremen.

– Hát Barnabás mégsem jött el? – kérdezte Balázs a homlokát ráncolva, aggodalmasan.

– Dehogynem – nyugtatta meg Noel. – Csak elment vécére.

Mostohaapám kieresztette a gőzt, és megnyugodott. Gondolom, nem tetszett volna neki, ha a fia mégis egyedül vezetett ennyit.

– Öregem, itt még a klotyóban is vanília illat van – jelent meg egy srác röhögve Noel mellett, aztán észrevett minket, és kissé zavarba jött. – Elnézést – motyogta, mire Fruzsi elnevette magát, Balázs felhúzta a szemöldökét, anya meg kedvesen mosolygott.

Én viszont lefagytam, mintha a kinti hidegben álltam volna órákon keresztül. Abban a pillanatban magam sem értettem a reakciómat, mert Barnabás egyáltalán nem volt az a tipikus jóképű, lányok-álma srác, mint a mostohatesóm. Noel a stílusos világosbarna hajával – amit oldalt felnyírva, felül hosszabbra hagyva, mindig belőve viselt –, a sötétkék szemével meg a gödröcskés állával megfogta az olyan lányok figyelmét, mint a nővérem. Barnabás sokkal átlagosabbnak tűnt, főleg Noel mellett. Amolyan szomszéd srác típusnak látszott. Sötétbarna haját hosszabbra hagyta és a füle mögé tűrte, barna szeméből viszont egy csomó mindent kiolvashattam: a meglepettséget, a cseppnyi szégyenkezést, amiért előttünk, ismeretlen emberek előtt így beszélt, de a derültséget is, amit a helyzet okozott. Enyhén lefelé hajtotta a fejét, úgy nézett végig rajtunk, és ettől tudatosult bennem, hogy a szívem bizony hevesen kalapál a mellkasomban. Általában nem szoktam a szívverésemre figyelni, de ezt nem lehetett figyelmen kívül hagyni.

Noel gyors bemutatást prezentált, aminél én csak idiótán meglengettem a kezem integetésképpen, aztán Balázs elrendezte a bejelentkezést, és már mehettünk is megkeresni a szobáinkat. A bőröndöm halkan surrogva gurult a puha bézs-bordó szőnyegpadlón. Az egész épületből sugárzott az elegancia. A falakat a folyosókon is lambéria borította kb vállmagasságig, fölötte pedig halvány mintás tapéta vonta magára az ember figyelmét.

A szobáink is lenyűgözően festettek. Anyáékéba csak belestünk, ott a sötétzöld dominált – mintában és színben passzoló padlószőnyeg és sötétítőfüggöny, na meg az elmaradhatatlan faborítás. A fiúké kék, a miénk rozsdás-narancssárga színben pompázott. Itt már szerencsére több volt a fehérre festett falfelület, mert hiába szép a faborítás, ha túl sokáig néztem, valamiért nyomasztóan hatott rám.

Elámultam a szoba nagyságán. A két hívogatóan kényelmes kétszemélyes ágyon kívül egy kanapé meg két fotel is helyet kapott egy kisebb ovális asztal körül a hatalmas erkélyajtó közelében. 

– Csúcs ez a hely – vettette le magát Fruzsi az egyik ágyra, és megint a telefonját kezdte nyomkodni.

Én csak leraktam a bőröndömet a szabadon maradt ágy mellé, és az erkélyajtóhoz léptem. Ameddig csak elláttam, mindent hó fedett. A távolban, a hegy tövében látszott egy kisebb település, a korai szürkületben apró pislákoló fényekből állt csak. Ha eléggé közel léptem az ajtóhoz és elnéztem oldalra, láthattam a közeli kivilágított sípályán az embereket is.

– Be ne engedd a hideget! – borzongott meg látványosan a nővérem, amikor a kilincs felé nyúltam.

Sóhajtottam egyet és otthagytam a kilátást. Ráérősen kipakoltam, de közben alig vártam, hogy a vacsoránál újra lássam Barnit – ahogy Noel bemutatta. Megint elkapott a heves szívdobogás, ahogy eszembe jutott a tekintete, amint végigpillantott rajtam. Szerettem volna beszélgetni vele, megismerni, és borzasztóan kíváncsi voltam, akkor is megmarad-e a gyomrom furcsa remegése, ha megtudok róla pár dolgot.

A vacsora azonban feszélyezettebbre sikerült, mint vártam, így nem sok alkalmunk maradt dumálni. Fruzsi szinte le sem vette a szemét Noelről, Noel kerülte a nővérem tekintetét, és egyfolytában szóval tartotta Barnit a másnapi terveikkel kapcsolatban, hogy melyik pályákat akarják kipróbálni.

– Mivel későn értünk ide, ma már természetesen nem megyünk síelni. Holnap viszont végignézzük a fiúkkal az összes pályát, amíg ti, lányok, kaptok egy oktatót – foglalta össze tömören a másnapot a mostohaapám.

Barni felvont szemöldökkel rám pillantott egy másodpercre. Igen, totál kezdő vagyok, és ezt már ő is tudja.

Noel szinte sugárzott az örömtől, amiért az apja egy egész napot vele akar tölteni. Meg is értettem őt. A mi apánk lelépett még évekkel korábban egy fiatalabb nővel, azóta felénk sem nézett. Balázs legalább törte magát a fia kedvéért.

– Biával megnézzük vacsi után a wellnesst. Nem jöttök velünk, fiúk? – kérdezte Fruzsi a srácokat, megint azzal a mesterkélt „minden mindegy” hangsúllyal, amiből szerintem csak a felnőttek nem vágták le, mi a helyzet.

– Biliárdozni megyünk, talán majd holnap – jött a szűkszavú válasz Noeltől.

A nővérem igyekezett nem elkenődött arcot vágni, de nem sokkal később a szobánkban már persze duzzogott. Én azért elcsaltam fürdőzni, de a kinti medencét nem volt hajlandó kipróbálni, én meg egyedül nem akartam ismeretlen emberek között magamban ücsörögni, úgyhogy elpancsoltunk a benti helységekben.

Másnap a reggelinél nem győztem csodálkozni a sokféle édességen. Este annyira elvonta a figyelmemet Barni, meg a gyomrom remegése, hogy alig figyeltem, mit eszem. A szokásos reggeli kenyér, vaj, felvágott és különféle müzli kínálat mellett felfedeztem sült gesztenyét, valami fűszeres kekszet és egy hihetetlenül finom, marcipános gyümölcskenyeret is a tálakban. Púposra pakoltam a tányérom, hogy mindet megkóstolhassam.

Reggeli végén éreztem, hogy kissé túlzásba estem, mert még fél órával később, a sípálya felé tartva is feszült a hasam. Fruzsi egész reggel magában dohogott, amiért Noel este lepattintotta, és egész nap nem is láthatja majd. Én kissé megkönnyebbültem, hogy tudok majd rendesen a snowboardra koncentrálni, és Barni nem vonja el a figyelmem.

Az oktató órákon keresztül tanítgatott minket. Magyarázott, mutogatott, aztán csúszhattunk pár métert, majd megint újra kezdte a különböző technikákat ecsetelve. Mire úgy vélte, felkészítette a hallgatóságát, már teljesen el is fáradtam. Ennek ellenére azonnal ki akartam próbálni a tanultakat.

Vettem egy nagy levegőt az egyik legegyszerűbb, lankás pálya tetejénél.

– Fog ez menni – suttogtam magamnak, de közben görcsbe állt a gyomrom.

Lassan elindultam, a végtagjaim feszessége alig észrevehetően elkezdett felengedni, és már majdnem elmosolyodtam az egyenletes haladás közben, amikor valaki nekem jött és felborított.

– Ó, hogy az a…! – kezdtem volna káromkodni, de az utóbbi fél évben belém rögződött, hogy nem szabad – anya kérése volt –, így félbehagytam, de hiába próbálkoztam felállni, nem sikerült.

– Talán reggel nem kellett volna annyit enni – röhögött Barni, miközben feltolta a fejére fekete-narancssárga síszemüvegét és a kezét nyújtotta felém.

– Talán a szemed elé kéne nézni – vágtam vissza neki, és végül irtó bénán talpra küzdöttem magam a segítsége nélkül.

Jócskán fel kellett emelnem a fejem, hogy a szemébe nézhessek, pedig nagyjából egy szinten álltunk a hóban. Mérgesen meredtem rá lilás árnyalatú szemüvegem mögül, de a vastag sícuccban tényleg úgy éreztem magam, mint egy bálna. Akármennyire is megdobogtatta a szívem a srác huncutul csillogó szeme, ezzel a bunkó beszólással el is ásta magát. Elfordultam tőle, és egy apró ugrással megindultam, sokkal jobban figyelve a környezetemre. Egy ideig még agyaltam rajta, hogy talán igaza volt az evés kapcsán, de aztán elhessegettem ezt az ostobaságot. Nem fogok egy vadidegen miatt máshogy enni, de még csak kattogni sem ezen.

A nap hátralévő részében ugyanazon a rövid, lankás pályán gyakoroltam, de valahogy nem jött az érzés, amit vártam. Amikor a tévében láttam a deszkásokat, minden olyan természetesnek, lendületesnek tűnt, de magamban még a szikráját sem fedeztem fel semmi hasonlónak. Viszont estére jócskán elfáradtam, és minden izmom sajgott az egész napos mozgástól.

Fruzsit nem találtam a szobánkban, így bevettem magam a csili-vili minden jóval felszerelt fürdőszobába, és gyorsan lezuhanyoztam. Az arcomat és az ujjaim végét csípte a meleg víz, ahogy felengedett a bőröm a kinti fagyosság után.

– Na, végre, hogy itt vagy! – vigyorgott rám a nővérem, amint kiléptem az ajtón pihe-puha fehér törölközőbe csavarva. – Mindjárt vacsorázunk.

Kapkodni kezdtem, mert nem akartam elrontani Balázs kedvét. Pár perc alatt fel is öltöztem, csak a hajam volt enyhén nedves, de szerencsére maradt időm nagyjából megszárítani.

A főétkező falán még mindig ott lógtak a szarvas agancsok, ahogy az előző két alkalommal is, engem meg kirázott tőlük a hideg. Nem számoltam, de rengeteg kisebb-nagyobb agancsos koponya sorakozott a plafon alatt. Még jó, hogy itt csak kisebb asztalokat helyeztek el, és a többszemélyesek egy másik teremben voltak, ahol kisméretű tégla borította a falakat, mindenféle állati tetem nélkül. Itt nyugodtan tudtam enni. Már mindenki az asztalnál ült, és ránk várt, de Balázs szemlátomást jól érezte magát, anya is elégedetten mosolygott, úgyhogy megkönnyebbültem.

Barni rám pillantott, elfojtott egy mosolyt, aztán heves gesztikulálás közepette folytatott valamilyen beszámolót, amin Noel és Balázs is nagyokat nevetett. Egy pillanatra lefagytam és átvillant az agyamon, hogy rajtam röhög, de a mostohaapám tuti nem nevetne ki, szóval nyugalmat erőltettem magamra, felmarkoltam a tányéromat, és beszerző körútra indultam a svédasztalok között.

Leginkább a fiúk vitték a szót – mindenféle érdekes dolgot csináltak napközben, Noel valami új trükköt is megtanult –, úgyhogy nyugodtan tudtam enni. A srácok baromi hamar leléptek, én meg a nővéremre sandítottam, mennyire zavarja a dolog, de meglepő boldogság sugárzott az arcáról. Összevont szemöldökkel néztem rá, de ő csak mosolyogva megvonta a vállát. Gyanítottam, hogy történt valami fejlemény Noel-ügyben, de nem kérdezhettem rá anyáék előtt.

Sokáig maradtunk anyáékkal, végigettük a desszert kínálatot, és a síelési, illetve hódeszkázási próbálkozásainkról meg a kisebb-nagyobb sikereinkről dumáltunk. Borzasztó jól esett nyugiban ücsörögni, úgy, hogy anya nem ugrik fel, amint mindenki készen van, hogy bepakoljon a mosogatógépbe és rendet rakjon. Odahaza mániája volt, hogy minél hamarabb végezzen mindennel, és le tudjon ülni Balázzsal a nappaliban beszélgetni. Itt viszont eleve csak ültünk és beszélgettünk, én meg élveztem a nyugalmat, amit még Fruzsi sem tört meg, pedig biztosra vettem, hogy szívesen menne már.

– Na, mi történt? – faggattam, amint beléptünk a szobánkba.

– Noelnél alszom – válaszolta vigyorogva kérdésemre.

Elnyílt a szám és úgy bámultam rá.

– Ezt hogy sikerült?

Fruzsi vigyora még szélesebb lett. Leült az ágyára, maga mellé húzott engem is, és szinte suttogva, mintha titkot osztana meg velem, mesélni kezdett.

– Hamarabb jöttem vissza és lementem a fürdőbe, persze a sárga bikiniben, hátha összefutok Noellel. Ez nem jött össze, viszont pont akkor érkeztek meg, amikor visszajöttem a szobánkhoz, és hát, na, véletlenül – mutatott idézőjelet az ujjaival – lecsúszott rólam a törölközőm – nevetett fel. – Látnod kellett volna az arcát!

Ábrándosan pislogott párat, én meg türelmetlenül vártam a folytatást.

– És?

– Mit és? Rám írt és megbeszéltük, hogy vacsora után átmegyek. De még váratom kicsit. Én már fél éve várok erre.

– Csak nehogy meggondolja magát – cukkoltam a tesómat.

– Bakker, tényleg.

Felpattant az ágyról, kiválasztott néhány ruhát a hatalmas beépített szekrény rá eső részéből és bevonult a fürdőbe készülődni.

Én addig belebújtam a kényelmes pizsamámba és leheveredtem a kanapéra a tévé elé.

– Jó tévézést – öltötte ki rám a nyelvét Fruzsi amint kilépett a fürdőből, aztán már ki is libbent az ajtón.

Nagyot sóhajtva kikapcsoltam a tévét, és elővettem a könyvemet az éjjeliszekrény fiókjából, ahova előző este tettem. Jólesően elmosolyodtam, amint olvasni kezdtem. Aranyos kis történet volt, imádtam az ilyeneket. Már épp kezdtem volna belemerülni, amikor kopogtak. Nem hittem volna, hogy Fruzsi jött vissza, ő nem kopogna.

Óvatosan kinyitottam az ajtót, és rögtön majdnem be is vágtam. Barni állt tétován a folyósón, fekete melegítőalsóban, széles vállára feszülő szürke pólóban, mezítláb.

– Mit akarsz?

Reméltem, érzi a hangomon a barátságtalanságot.

– Kirúgtak a szobámból.

– És?

Sejtettem, hogy ehhez köze van a testvéremnek, úgyhogy érlelődött bennem egy szép kis üzenet, bár valószínűleg jelenleg le sem tojná, bármit is írnék neki.

– A nővéred azt mondta, aludhatok itt.

Erre nem tudtam mit felelni. Mégsem hajíthattam ki, főleg, hogy Fruzsi miatt alakult ki az egész szituáció. Félreálltam az ajtóból, és ekkor tudatosult bennem, hogy egy szál pizsamában ácsorgok Barni előtt. De nem ám valami normális fajtában, dehogy! Szivárványon ugráló unikornisokkal díszített példányban. Legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben.

– Cuki a pizsid – vigyorgott lehajtott fejjel.

– Kapd be! – vágtam rá, miközben becsaptam az ajtót.

Levágtam magam az ágyamra, újra kézbe vettem a könyvem, és igyekeztem úgy tenni, mint akit kicsit sem izgat a helyzet. Közben persze azon agyaltam, hogy vajon magamra húzzam-e a takarót, vagy az túl egyértelmű lenne. És hogy kéne-e nekem Barnival beszélgetnem, vagy tudomást se vegyek róla?

– Bocsi a mai miatt – szólalt meg halkan, miközben még mindig a szoba közepén toporgott.

Felpillantottam rá, és a haragom elkezdett elillanni. Féloldalas mosollyal, bocsánatkérőn nézett rám. Kezét zsebre dugta, majd kihúzta, mintha nem tudná, mit kezdjen velük.

– Aha – válaszoltam nem túl értelmesen.

Azt mégsem mondhattam, hogy nem haragszom, mert igenis rosszul esett.

– De tényleg! – győzködött. – Általában nem vagyok bunkó, csak zavarban voltam, és ilyen hülyén jött ki – húzta fel a vállát.

Letettem a könyvet magam mellé az ágyra, és elraktároztam magamban, hogy miattam jött zavarba. Önkéntelenül is elmosolyodtam.

– Oké, felejtsük el.

Barni tartása ellazult, a féloldalas mosoly pedig teljesbe váltott. Annyira másnak tűnt, mint eddig! Mint aki végre elengedte magát.

– Amúgy szerintem neked jobban menne a síelés – mondta, miközben lazán, széttett lábbal letelepedett a kanapéra, és kézbe vette a távirányítót.

– Ezt miből gondolod?

– Figyeltelek napközben, és…

– Figyeltél? – szakítottam félbe felháborodottan és felpattantam az ágyról.

– Nem egyfolytában! – tette fel mindkét kezét, mintha fegyvert fogtam volna rá. – Csak amikor épp láttalak.

Lesütötte a szemét, majd félve nézett újra rám, én meg alig akartam elhinni, hogy ilyen hatással vagyok rá. Közelebb sétáltam, és a távolabbi fotelbe telepedtem törökülésben, aztán faggatni kezdtem, mégis miből látta, hogy inkább síléc való a lábamra.

Beszélgetés közben lassan ellazultam, már a pizsi sem frusztrált annyira. Barni egyre közelebb araszolt a kanapén, végül már szinte szemtől-szemben ültünk egymással. Mély, simogató hangja bekúszott a bőröm alá. Akár egy hajszárító unalmas használati utasítását is olvashatta volna, azt is élvezném. Előre dőlve, könyökét a térdére támasztva ült, és le sem vette rólam a szemét. A síelésről rég elterelődött a szó, meséltünk egymásnak a családjainkról, a sulikról, tervekről. Szavai alapján igazán összetartó családja lehetett, és kissé motyogva ugyan, de bevallotta, hogy nagyon szereti a szüleit. Ciki lehet erről beszélni majdnem tizenkilenc éves fejjel.

A gyomrom remegése egy idő után csillapodott, aztán amikor feltűnt, mennyire közel kerültünk egymáshoz, újra visszatért. Szívesen mellé telepedtem volna, de nem akartam rámenősnek tűnni, ráadásul a fene se tudta, hogy tényleg ennyire vonzottam, hogy zavarba is hoztam, vagy csak kedves akart lenni. Egy hatalmas ásítás után – amit igyekeztem ugyan titkolni, de nem jártam sikerrel – úgy döntöttünk, ideje aludni menni. Barni elhelyezkedett a nővérem ágyának azon a felén, amelyiket Fruzsi nem használta, és az ágytakarót húzta magára.

Óráknak tűnt, mire végre elaludtam. A légzésemet is nehezen tudtam normális ütemre igazítani, miközben Barni alig pár méterre mozgolódott tőlem a takarója alatt.

Reggel nyúzottan ébredtem. Szokás szerint még félálomban elkezdtem kimászni az ágyból, és a fürdő felé vettem az irány, amikor eszembe jutott, kivel is osztoztam éjszaka a szobán. Villámgyorsan megpördültem, de a szomszédos ágyban már a nővérem feküdt. Esküszöm, egy pillanatra azt hittem, csak álmodtam mindent, és kényszerítettem az agyam, hogy működjön végre rendesen, így rájöttem, Barni tényleg itt aludt. Mondjuk ebben nagy segítségemre volt Fruzsi félig elkenődött sminkje és a ledobált ruhái.

Széles mosollyal vonultam be végül a fürdőbe. Az egész este távolinak, mégis nagyon fontosnak hatott. Órákon keresztül beszélgettem egy fiúval, akitől izzadni kezdett a tenyerem, és aki kiváltotta a pillangós érzést a hasamban. A mosoly levakarhatatlanul az arcomon maradt, mintha odaragasztották volna.

– Fruzsi, ébredj! Mindjárt reggeli!

A nővérem csak valami érthetetlen dolgot motyogott. Próbálkoztam még kétszer, de aztán hagytam a fenébe. Anyuéknál kimentettem a tesóm, egy szimpla túl fáradt magyarázattal, ami igaz is volt. Noel azért előkerült időre, de kifejezetten nyúzottnak tűnt, ennek ellenére borzasztó elégedetten ült le az asztalhoz. Barnival egymásra néztünk, cinkos mosolyt villantott rám, amitől zavarba jöttem. Az arcom felforrósodott, így inkább a tányéromra fókuszáltam, és hagytam, hogy a hajam eltakarja vörösségemet.

A sípálya szélén álló kölcsönzőnél hezitáltam egy sort, de Barni érkezése eldöntötte a kérdést. Segített kiválasztani a felszerelést, aztán kezdetét vette a gyakorlás. Eleinte annyira zavarban voltam, hogy még a lécek is állandóan összeakadtak a lábamon, de ő egyszer sem nevetett ki. Mutogatott, instrukciókat adott, de aztán egyszer csak fejcsóválva állt meg előttem.

– Most vagy benéztem tegnap, és tényleg a deszka kell neked, vagy menthetetlen vagy – mondta, de hangjának kedvessége elvette a mondandója élét.

Feltoltam a szemüvegem a homlokomra, de egyből meg is bántam, mert a vakító napsütés megsokszorozódva verődött vissza a hóról, könnyeket csalva a szemembe. Erre ő közelebb csúszott hozzám, lágyan megfogta a napszemcsit, és visszaillesztette a helyére. A szám enyhén elnyílt és kapkodni kezdtem a levegőt, miközben ujjatlan kesztyűbe bújtatott ujjbegyeivel végigcirógatta az arcom.

– Menjünk, nézzünk neked egy deszkát! – javasolta torokköszörülés után.

Ahogy egymás mellett lassan haladtunk a hóban, kesztyűs kezünk néha összeért. A sokadik véletlennek hitt érintés közben Barni összekulcsolta az ujjainkat, és így tettük meg a maradék rövid utat. A snowboard kiválasztásánál egyáltalán nem tudtam koncentrálni, mert csak az elmúlt percek zakatoltak a fejemben. Vastag kesztyűmön keresztül alig éreztem valamit, mégis hihetetlenül sokat jelentett az egész. Ebből tudtam biztosra, hogy előző este ő is jól érezte magát velem, nem csak én vele.

Órákkal később tudtam csak igazán elvonatkoztatni az érzéseimtől és a deszkázásra figyelni, de estére már végre elkezdtem azon az úton haladni, hogy ne csak bénázzak, hanem normálisan tudjak közlekedni a deszkával. Szavakba sem tudtam önteni, mennyire jól éreztem magam egész nap. Nem csak Barni jelenléte és közelsége, hanem a snowboardos apró sikerek is sokat dobtak a hangulatomon.

Fülig érő szájjal és remegő kézzel vártam az estét.

– Úgy látom, nincs ellenedre a szobatársad – kacagott Fruzsi vacsi után a szobánkban, mire csak megvontam a vállam. – De aztán óvatosan! – váltott felelősségteljes nővér stílusba.

– De mi nem is! – ellenkeztem azonnal.

Azért ott még bőven nem tartottunk.

– Sose lehet tudni – kacsintott rám, mire égnek emeltem a tekintetem.

Majdnem rávágtam, hogy nem mindenki olyan, mint ő, de nem akartam megbántani, így még idejében visszanyeltem a hirtelen felindulásból megformálódott szavakat. Percekkel később viszont tisztára ideggócként toporogtam a szoba közepén. A pizsi helyett leggingbe és egy bő pólóba bújtam. Próbáltam úgy tenni, mint aki olvas, de végül csak magam mellé raktam a könyvet. Barni pillanatokkal a nővérem távozása után be is kopogott. Szó nélkül beengedtem, aztán csak álltunk egymással szemben némán. Fogalmam sem volt, mit csináljak. Egyáltalán jelentett bármi különöset az érintés meg a kézfogás, vagy csak úgy miért is ne alapon tette? Össze voltam zavarodva.

– Megnézünk egy filmet? – törte meg a csendet.

Próbált lazának látszani, de közben megint eljátszotta a kezét zsebre tévős majd kivevős dolgot, és ettől elmosolyodtam. Ugyanúgy zavarban volt, mint én, és szerintem fel sem tűnt neki, amit a kezével művelt.

Mosolyogva bólintottam, és letelepedtünk a kanapéra. A vérem a fülemben dobolt az izgatottságtól, a szívem pedig mintha át akarta volna törni a bordáimat. Barni keresgélt a filmek között, és mindegyiknél kikérte a véleményem. Akadt pár, amire nemet mondtam, de az egyik Jason Statham filmbe beleegyeztem – amiben valami furcsa börtön szigeten vannak, és élet-halálra autóversenyeset játszanak. Nem egy nagy szám, de már láttam, így nem okozott gondot, hogy ezúttal eredeti nyelven néztük. Amúgy sem sűrűn tudtam a filmre koncentrálni. Egyfolytában a köztünk lévő, kb harminc centinyi helyet fixíroztam. Barni izgett-mozgott ugyan – hol a lábtartásán változtatott, hol lejjebb vagy feljebb csúszott ültében –, de közelebb nem jött. Nekem kellett volna mellé csúsznom?

Ekkor letette a kezét kettőnk közé, tenyérrel felfelé. A kezéről az arcára emeltem a tekintetem, ő pedig kérdőn nézett rám. Minden ízemben remegve mozdítottam meg az addig az ölemben pihentetett kezem, és óvatosan a tenyerébe fektettem, mire azonnal összekulcsolta az ujjainkat. Meleg bőre érintésétől forróság száguldott végig rajtam, és a szívem már légkalapácsként dörömbölt a mellkasomban. Pillanatokkal később azonban normál ütemre kapcsolt a szívverésem, és elöntött az érzés, hogy tökéletes helyen vagyok. Fejemet Barni vállára hajtottam, ő egy kicsit megmozdult, hogy kényelmesebb legyen a póz, és így néztük a filmet. Mármint ő talán nézte, mert én tuti nem. Le sem vettem a szemem a kézfejemet cirógató hüvelykujjáról. Ez az új és varázslatos érzés teljesen a hatalmába kerített.

Jártam már két sráccal is, de még csak hasonlót sem éltem át velük. Smároltunk, kézen fogva járkáltunk, és annyi. De tőlük hetek alatt sem kaptam annyi figyelmet és gyengédséget, mint Barnitól egyetlen nap alatt. Fogalmam sem volt, hogy végződik majd ez az egész, de már ezért a kevésért is megérte.

Nagy elégedettségemben valószínűleg elaludtam, mert arra riadtam, hogy Barni az ölében visz az ágyba.

– Aludj csak nyugodtan – suttogta halkan, amikor félálomban ránéztem.

Kipattant a szemem, amint ráébredtem a helyzetre, mégis hagytam, hogy betakarjon. De azt már nem engedtem neki, hogy otthagyjon. Megfogtam a kezét, és lehúztam magam mellé. Abban a puha, meleg burokban akartam aludni, ami mellette körülvett.

Meghökkenten nézett rám, miközben mellém térdelt.

– Nem kell semmit, amit… – dadogta.

– Csak aludj velem – súgtam alig hallhatóan.

Az éjjeli szekrényen világító kislámpa fényénél láttam, ahogy a szeme végigsiklik rajtam, és kissé erőteljesebb színt kap az arca. Én valószínűleg totál elvörösödtem, legalábbis a forróságomból erre következtettem.

A hátamon feküdtem, ő pedig mellém hevert az oldalára. Nem bújt be a takaróm alá, a másikat húzta magára. Aludnom kellett volna, de nem bírtam elszakítani a tekintetemet az arcáról. A félhomályban feketéllett a szeme, mintha az egész a pupillájából állt volna. Lágyan cirógatni kezdte az arcom, mire a szemem magától lecsukódott, és belebújtam az érintésébe. Éreztem, hogy megmozdul. Még levegőt sem vettem, annyira vártam a csókját. Ajka óvatosan siklott a számon, de én többet akartam. Beletúrtam a hajába a tarkójánál, és közelebb húztam magamhoz a fejét. Az első mélyebb csóktól végigszáguldott rajtam a bizsergés, megfeszültek a lábujjaim. Soha nem akartam abbahagyni. Ő volt az első, akinek bármit hagytam volna. Takarón keresztül végigsimított az oldalamon, mire megrándult a csípőm. Még senki nem váltott ki belőlem hasonlót sem.

Elhúzódott tőlem, mindketten levegő után kapkodtunk.

– Aludnunk kéne – mondta rekedten, miután nyelt egy hatalmasat.

Tudtam, hogy ilyen rövid idő után még nem kéne szintet lépnünk, mégsem bántam volna, ha megtörténik. Mégis hihetetlenül jól esett, hogy nem akar elsietni semmit. Remegő végtagokkal és lüktetően bizsergő porcikákkal fordultam felé, és bújtam a mellkasához. Állát a fejemnek támasztotta, átölelt, és onnantól kezdve reggelig meg sem moccantunk.

Reggel az ajtó csapódására ébredtünk. Na, igen, Fruzsi nem a tapintatáról volt híres.

– Jó reggelt – vigyorgott rám, amikor álomittasan felemeltem a fejem.

Erre Barni is felébredt, és egy pillanatig zavartan, aztán meg jaj-lebuktunk tekintettel nézett rám. Végül leesett neki, hogy a nővérem sokkal inkább tilosban jár, mint mi, így megnyugodott és egy rövid puszi után visszament a saját szobájukba.

– Még, hogy nem csináltok semmit – vigyorgott Fruzsi továbbra is.

– Az alvás számít? – vontam vállat nyeglén, de ő keresztüllátott rajtam, szóval beavattam abba a kevésbe, ami történt.

Aznap már nem hagyhatta ki a reggelit, úgyhogy ha fáradtan is, de jókedvűen beszélgetett anyával. Barnival néha egymásra pillantottunk, a szám közben végig a fülemig ért. Elkaptam Noel minket vizsgáló tekintetét, de nem foglalkoztam vele. Ő is jobban tenné, ha a saját dolgával foglalkozna.

Balázs azt a napot anyának szánta, így ők masszázs után szaunába, onnan meg ki tudja, hova készültek. Volt egy sanda gyanúm, hogy Noel meg Fruzsi kihasználják ezt, és eltűnnek.

Barnival ugyan nem beszéltünk meg semmit, de reggeli után nem sokkal a kölcsönző előtt találkoztunk. Mintha nyilvánvaló lett volna, hogy együtt töltjük kint a napot, szavak nélkül is tudtuk, hol találjuk egymást.

Egész nap gyakoroltunk, egyre jobban éreztem magam a deszkán, és sikerült már elég szép távokat megtennem egyhuzamban. Boldogan és kimerülten zuhantam este a kádba. Fruzsi készülődése miatt csak kevés ideig élvezhettem a forró vizet, mert ha ő ment, akkor Barni jött.

Órákon keresztül hevertünk az ágyon, és felváltva csókolóztunk meg beszélgettünk. Néha kimondatlanul is tudta, mire gondolok, mintha a másik felem lett volna. Sokkal inkább önmagam voltam mellette, mint korábban nélküle. Vajon Fruzsi is ezt érezte Noellel?

A következő két nap hasonlóan telt. Napközben a pályákon voltunk – már kipróbálhattam egy könnyebb pályát, nem csak a gyerek gyakorlón bohóckodtunk, esténként pedig el sem szakadtunk egymástól. Kezdtem hülyének nézni saját magam, mert Barni hiányzott azokban a rövid időkben, amíg nem lehettünk egymás mellett.

Elérkezett a szenteste, másnap indultunk haza – Noel anyja csak így egyezett bele a kiruccanásba. Anyáék szobájában felállítottak egy gyönyörű karácsonyfát, égőkkel, díszekkel, meg fényes papírba csomagolt esernyő formájú csokoládéval. Miután furcsán néztem az ernyőkre, Balázs felvilágosított, hogy itt ez van szaloncukor helyett. Roppant mulatságos, de közben szép is volt az egész.

Barni kicsit a háttérbe húzódva figyelt minket – leginkább engem. Éreztem a tekintetét az arcomon, és ettől alig tudtam az ajándékozásra fókuszálni. Azon agyaltam, vajon ma este megtörténik-e végre. Egyáltalán lesz-e tovább a mai este után?

Balázs viccesen átnyújtotta Noelnek a kocsikulcsot, ezen mindenki jót derült. Én egy új órát kaptam anyáéktól, Fruzsi egy szép nyakláncot. A nővéremtől meg egy újabb unikornisos pizsamát kaptam – az előző is tőle származott. Miután kivettem a csomagolásból, Barni halkan felnevetett mögöttem, én meg fülig vörösödtem. Gyorsan visszatuszkoltam az amúgy vicces, jelenleg viszont ciki ajándékot a csomagolásába, és fellélegeztem, amikor végre vacsizni indultunk.

Kicsit lemaradtam a többiek mögött, így Barni mellém somfordált.

– Tényleg cuki az a pizsi – nevetett lágyan, és egy gyors puszit nyomott az arcomra, aztán csatlakozott Noelhez és valami új X-Box játékról kezdtek dumálni.

Később előtúrtam a lehetőségekhez mérten legszexibb fehérneműimet a magammal hozottak közül. Már azon voltam, kérek valami csini darabot a nővéremtől, de tuti egész este viszkettem volna a csipke-csodái egyikében, szóval inkább a saját cuccaimból válogattam.

Az előző esték kellemes meghittségéhez képest most tiszta ideggócként vártam Barnit. Gőzöm sem volt mit kéne tennem, vagy mondanom. Azt sem tudtam, egyáltalán ő akarja-e. Mondjuk elég hülye feltételezés volt, hogy egy srác ne akarná, de az elmúlt esték alatt Barni sosem lépett át egy bizonyos határt. Még a pólóm alá sem nyúlt be, pedig tényleg nem lett volna ellenemre.

Fruzsi kisebb lelkesedéssel ugyan, mint korábban, de lelécelt a szobánkból, Barni pedig belépett, amint a nővérem kitette a lábát. Lazán belökte az ajtót, aztán hozzám lépett, két tenyere közé fogta az arcom és kiéhezetten megcsókolt. Átadtam magam a forróságnak, ami minden hevesebb csóknál elárasztott, és hagytam, hogy a kezem felfedező útra induljon Barni karján és a hátán. Az izmai megrándultak a tenyerem alatt. Elképzeltem, hogy a csupasz bőrét érintem, de az izgalom mellett a félelem is felbukkant bennem. Mi van, ha elrontok valamit?

Barni elhúzódott tőlem, kapkodva vette a levegőt, ahogyan én is.

– Mivel nem készültem rád, nem hoztam semmit – mondta huncut mosollyal. – De ígérem bepótolom. Amint hazaérünk, az lesz az első, hogy küldök neked valamit.

Újra megcsókolt, de most én húzódtam el.

– Szóval akkor… – kezdtem halkan, és lehajtottam a fejem – otthon is folytatjuk? – nyögtem ki végül.

A hangom túlzottan reménykedően csengett, pedig próbáltam arra is felkészülni, hogy nemet mond. Hátrébb lépett és elkomorodva nézett rám.

– Te nem akarod?

– Dehogynem! – vágtam rá hevesen. – Mármint, ha te is.

Basszus, annyira szerencsétlennek éreztem magam ettől az egésztől! Mennyivel könnyebb lett volna, ha közelebb lakik, mert akkor eszembe sem jutott volna, hogy esetleg nem akar velem vesződni.

– Persze, hogy igen! Még soha senki nem volt rám ilyen hatással. Mintha nem tudnék mit kezdeni magammal nélküled – halkult el a hangja és végigszántott ujjaival a haján. – Basszus, ez nagyon nyálasan hangzott?

Félrehajtott fejjel, enyhén elfintorodva nézett rám, mire elnevettem magam, és válasz helyett megcsókoltam. Hihetetlen, hogy ő is azt érzi, amit én! Sokkal jobban alakult ez a karácsony, mint vártam. Még úgy is, hogy aznap este végül nem feküdtünk le egymással, csak átbeszélgettük – és csókolóztuk – az éjszakát.

Reggel elbúcsúztunk ugyan, mielőtt Fruzsi visszajött, a parkolóban állva viszont kétségbeesetten néztem rá az autónk fölött. Nem tudtam, mikor találkozhatunk legközelebb. Igaz, megígérte, hogy megpróbálja meggyőzni a szüleit, hogy feljöhessen legalább egy napra hozzánk még a téli szünetben, mégis arra gondolni, hogy napokig, aztán hetekig nem láthatom, már akkor elkeserített. Tudtam, mire vállalkozom, de szükségem lett volna még egy ölelésre és még egy csókra, hogy nyugodt szívvel induljak haza.

Noel épp Barninak magyarázott valamit, de Barni csak engem nézett. Aztán a mondat közepén otthagyta Noelt, és senkivel sem törődve odaszaladt hozzám. Olyan erővel szorított magához, hogy azt hittem összeroppant, de akkor még azt is vállaltam volna. Egy rövid, de annál fontosabb csókot nyomott a számra.

– Szeretlek – suttogta, mire elfutotta a könny a szemem.

– Én is téged.

Megcsókoltam, erősebben, mint addig bármikor, aztán elengedtem. Anyáék döbbent tekintetétől kísérten visszamasírozott Noel autójához, de amikor elment anya meg Balázs mellett, határozottan biccentett nekik, én meg ezen elnevettem magam. Mielőtt beszállt a kocsiba, még rám mosolygott, én pedig megnyugodva néztem, ahogy elhajtanak. Amikor elgurultak mellettünk, még rám kacsintott, a vigyor pedig szinte az arcomra fagyott.

– Hát ez meg mi volt? – kérdezte anya némi fáziskéséssel.

Fruzsi az orra alatt somolygott, és inkább gyorsan beült az autóba, mielőtt anya kiszúrja.

– Összejöttünk – feleltem vigyorogva, és követtem a nővérem példáját.

– Ezt otthon majd még megbeszéljük – fordult hátra anya, miután ő is beült és becsatolta a biztonsági övet, de semmi rosszallást nem láttam a tekintetében, inkább még mintha örült volna a fejleményeknek.

Balázs csendben beindította a motort, és lassan legurultunk a hegyről. Gondolom, ebbe aztán nem akart belefolyni.

A nővéremre néztem, ő azonban kimerülten nyúlt el az ülésen, és a várt boldogság helyett csak fásultságot láttam rajta. Küldtem neki néhány kérdőjelet Viberen, mire vissza kérdőjelezett.

– Sokra megyek veled – motyogtam halkan, aztán egyértelműen megkérdeztem, mi a helyzet Noellel meg vele.

„Semmi. Jó volt, de elmúlt.”

„Ennyi?”

„Talán jobban vártam az egészet, mint amennyit ért. Nem passzolunk.”

Szomorkásan rám mosolygott, aztán becsukta a szemét, és hazáig aludt. Sajnáltam kicsit, hogy csalódnia kellett, de szerencsére nem vette magára. Én viszont nagyon is jól jártam az ő kis kalandjának hála.

Egész úton Barnival üzengettünk. Leírta épp merre járnak – inkább nem mondtam el Balázsnak, mennyivel is közlekedik a fia –, aztán közölte, hogy ki is találta, mit kapok, de sehogy sem tudtam kiszedni belőle.

Az elkövetkező napokban – meg utána is még nagyon sokáig – szinte óránként írtunk egymásnak, megbeszéltük a legapróbb dolgokat is, és ez segített leküzdeni a távolságot. A látogatások egyre sűrűbbek lettek, én pedig érettségi után bejutottam a Debreceni Egyetemre, és Barni mellett boldogabb voltam, mint valaha.

Pár nappal a hazaérkezésünk után csengetett egy futár, hogy csomagot hozott, én pedig fülig érő szájjal bontottam ki a dobozt. Hangosan felnevettem, amikor megláttam az unikornis mintázatú tolltartót, és már majdnem felhívtam Barnit, hogy kacagva megköszönjem neki, amikor megéreztem, hogy van benne valami. Egy vékony ezüstláncon egy snowboard medál lógott. Meghatottan csatoltam a nyakamba, és többet le sem vettem.

Könyvbemutatós élmények

Szombaton sor került életem első könyvbemutatójára. Igaz, a Ne mondd, hogy szeretsz már az ötödik könyvem, mégis úgy alakult, hogy csak most tapasztalhattam meg, milyen is egy bemutató. Nagyon izgultam, de nagyon is vártam az eseményt.

Nem sűrűn beszélek sok ember előtt, így az volt az egyetlen, amitől igazán tartottam, hogy nem fogok tudni értelmes mondatokat összerakni. Írásban tökéletesen megy természetesen, de szóban azért más. Mindenki nyugtatott, hogy fog menni, és igazuk is lett.

Nagyon élveztem a beszélgetést, Róbert Kati irtó jó kérdéseket tett fel, öröm volt válaszolni rájuk. Külön tetszett, hogy írótársammal, Ashley Carrigannel nagyjából párhuzamban tudtunk beszélni a könyveinkről. A reakciókból és visszajelzésekből úgy tűnt, a hallgatóságnak is elnyerte a tetszését a dolog. Leírhatatlan érzés volt látni nem csak az ismerős arcokra kiülő mosolyt, hanem az ismeretlenek kedves mosolyait is.

Ami külön öröm volt: a bemutató utáni tombolán a jelenlévő legfiatalabb – és legcukibb – olvasó nyerte meg a könyvemet :)

A bemutató utáni dedikáláson találkoztam nagyon régi ismerősökkel, aztán olyanokkal is, akikkel online már többször is beszéltünk, mégsem találkoztunk még soha. Az ölelések, a dicsérő szavak és az izgatott mosolyok hihetetlenül feltöltöttek, még most is csak vigyorgok, ha felidézem a tegnap délutánt.

Alig várom a következőt! Remélem, ti is ;)

Ne mondd, hogy szeretsz - Első fejezet

Hoztam nektek egy kis meglepetést. Íme, a "Ne mondd, hogy szeretsz" első fejezete:


~~ 1 ~~

Zora

Lefekvés előtt egy órán keresztül bámultam elkeseredetten az íróasztalom fölött lógó naptárat, miközben öntudatlanul cirógattam a felkaromon a hegeket. Bárhogy szuggeráltam, a napok nem változtak a papíron. Véget ért a téli szünet, holnap kezdődik a tanítás, és ettől ideges lettem. Utáltam bejárni a gimibe, de hiába dolgoztam két helyen is mellette, nem lehettem magántanuló. Arról győzködtem magam, hogy az érettségiig hátralévő, szűk fél évet már kibírom, ha az eddigi tizenegy és felet átvészeltem valahogy.

Bedőltem az ágyba, bekapcsoltam a telefonon a zenelejátszót, de a tekintetemet nem tudtam levenni arról a hülye naptárról. A kintről beszűrődő alig-fényben a számok végül összefolytak a szemem előtt, aztán Adam Levine hangja lassan álomba ringatott.  

Reggel azonnal felültem, amint meghallottam az ébresztőt. Még egészen kicsi koromban megtanultam, hogy rögtön ki kell pattannom az ágyból. Nem volt se lágy keltegetés, se még néhány perc, csak az engedelmesség. A mama később hiába próbálkozott, nem tudta elhitetni velem, hogy a reggelek kedvesen és barátságosan is kezdődhetnek, így aztán elfogadta a gyors ébredésemet.

Ráérősen beágyaztam, aztán körbepillantottam, hogy eléggé rendben van-e minden. Kiskoromban mindig felfordulás volt a házunkban, a mama tanította meg, hogy sokkal jobban érezheti magát az ember egy rendezett lakásban, mint az összevisszaságban. Szerettem ezt az aprócska szobát, ez volt az én kuckóm, ahol minden úgy festett, ahogy nekem a legjobban tetszik. A világosbarna bútorok, a narancssárga fal, és a fehér plafon miatt vidámnak és még olyankor is világosnak tűnt, amikor kevés fény jött csak be az ablakon.

Kislattyogtam a kis konyhába, és megettem a szokásos reggelimet: kukoricapelyhet tejjel, kevés cukorral. Melegséggel töltött el a hűtő ajtajára mágnesezett cetli: „Szendvicsek a helyükön. Legyen szép napod!”. A mama az egyetlen, aki valaha törődött velem, és az egyetlen, aki mindig is fog.

Betettem a szendvicseket az oldaltáskámba, aztán következhetett a reggeli készülődés legnehezebb része. Tizenegyedik előtt hetekig gyakoroltam a megfelelő sminkelési technikát, de néha még most is sikerült elrontani. Korábban ugyanis sosem sminkeltem, de azt akartam, hogy az új iskolába egy teljesen új Zora érkezzen. Egy olyan lány, akihez senki nem mer szólni, akivel senki nem akar barátkozni, és akit mindenki elkerül. A hajamat is ezért kezdtem sötétvörösre festeni. Már másfél éve az új tükörképemmel néztem szembe minden nap, mégsem tudtam megszokni. Ennek ellenére ragaszkodtam hozzá.

A tervem ugyanis bevált. A sötétre pingált szem, a nyilvánvalóan festett, vörös haj és a fekete vagy sötét színű cuccok kellőképpen elriasztottak mindenkit az új osztályomban. Ehhez még társult a jól begyakorolt, „ne gyere a közelembe, mert kinyírlak” nézés, és alig akadt, aki megpróbált szóba állni velem. Aztán szerencsére ez a pár ember is hamar feladta.

A mama persze nem értett egyet az új külsőmmel, igyekezett is lebeszélni róla, de hajthatatlan voltam. Amikor a sokadik, lelkizős beszélgetéssel sem ért el semmit, visszavonulót fújt, és csak annyit kért, hogy a máz alatt maradjak ugyanaz, aki vagyok. Mintha ez olyan könnyű lenne…

Gyorsan lezuhanyoztam, magamra kapdostam a gönceimet, és megálltam a tükör előtt. Alapozó, szemceruza, szemhéjpúder, szempillaspirál, pirosító, porpúder – a szokásos rutin minden alkalommal, amikor iskolába indultam. Ma szerencsére jól sikerült minden elsőre, tíz perc elteltével már alig ismertem magamra. Ráérősen beleigazgattam a nadrágomat a hosszúszárú csizmámba, és elindultam.

Leszaladtam a lépcsőn, nekiveselkedtem a nehezen nyíló vaskapunak, és már kint is találtam magam a fagyos januárban. A hideg mintha arcon csapott volna, nehézkesen ment az első néhány levegővétel. Kesztyűs kezemet a kabátom zsebébe süllyesztettem, de még így is fáztak az ujjaim. Utálom a telet, szóval alig vártam, hogy végre tíz fok fölé emelkedjen a hőmérséklet. Egyhelyben toporogtam a buszmegállóban, de ez a csepp mozgás nem segített sokat, a lábujjaim pillanatok alatt jéggé fagytak a csizmában.

Felszegtem a fejem és azt ismételgettem magamban, hogy úgysem akar majd az iskolában senki szóba állni velem, a gyomrom mégis minden perccel zsugorodott egy kicsit. Gyűlöltem a gimit. Ha a mama engedte volna, tuti magántanulóvá válok, de ragaszkodott hozzá, hogy normálisan bejárjak az iskolába.

Ellenkezhettem volna vele, de mivel láttam rajta, hogy neki ez fontos, inkább beleegyeztem. Egyfolytában győzködött, hogy ki fogom bírni – pedig ez már az ötödik suli, ahova hatéves korom óta járok. Valószínűleg minden új helyen reménykedett benne, hogy egyszer majd lesznek igazi barátaim, és valamiért a sulit látta a legjobb terepnek, hogy találjak valakit.

Én viszont egyáltalán nem akarok barátokat. A barátok kérdezősködnek, tudni akarják, mitől olyan a karom, amilyen, aztán pedig sajnálnak, amire egyáltalán nem vágyom. Kisgyerekként bármit megtettem egy kis figyelemért, főleg azért, hogy a szüleim figyeljenek rám. Ma már nem számít senki figyelme, csak a mamáé – az egyetlené, aki feltétel nélkül szeret és elfogad.

A hülye, szentimentális gondolatok miatt majdnem elsírtam magam, pedig azzal elrontottam volna a tökéletesen sikerült sminkemet. Vettem két mély lélegzetet, a tüdőmet átjárta a jéghideg levegő, aztán végre megérkezett a busz, és én megpróbáltam kizárni mindent a fejemből, és csak az előttem lévő napra koncentrálni. A tanóráktól egyáltalán nem tartottam, mindig mindent megtanultam, még akkor is, ha a hátam közepére kívántam az adott tárgyat – mint például a matekot, a fizikát és többi hasonló, számolós tárgyat –, mert kitűnő akartam lenni, ahogyan eddig is.

A mama mindig azt mondta, ha jól teljesítek a suliban, bármi lehet belőlem. Én pedig hosszas vívódás után végre eldöntöttem, mit szeretnék kezdeni az életemmel.

A busz megállt kétsaroknyira a sulitól, úgyhogy kénytelen voltam leszállni. Ólomléptekkel indultam tovább. Általában így kezdődött minden tanítási nap. Hiába viselkedtem elutasítóan már az első napon, még mindig tartottam tőle, hogy valaki egyszer majd meggondolja magát és hirtelen barátkozni akar.

A suliba érve azonnal megcsapott a tipikus hangzavar, ahogy a több száz érkező diák egyszerre dumál. Ráérősen sétáltam fel az elsőre a kőlépcső néhol már simára koptatott fokain. Az egykor szebb napokat is látott épületből még mindig sugárzott az elegancia – régebben valami elit iskola volt, de mára már megkopott a fénye. 

Az osztálytársaimnak már szinte fel sem tűnt, amikor beléptem az ajtón. Eleinte persze mindenki megbámult. Nemcsak az új lány voltam, hanem a furcsa új lány. Én döntöttem így. Inkább beszéljenek rólam a hajam, a sminkem meg a ruháim miatt, minthogy a sebhelyeim legyenek terítéken. Aztán megszoktak, és nagyjából láthatatlanná váltam, ami nekem tökéletesen megfelelt.

Leültem a leghátsó padba, a mellettem lévő üres székre dobtam a táskámat, azonnal bedugtam a fülhallgatót a fülembe, és vártam Imi bá érkezését. Ő volt az osztályfőnökünk és a matektanárunk egy személyben. Szerettem a tanórákat, még akkor is, ha az adott tárgy nem tartozott a kedvenceim közé, mert amíg a tananyagra figyeltem, minden más kitörlődött a fejemből. Jóleső érzéssel néztem a lapokon egyenletesen sorakozó jegyzeteket, és negyvenöt perccel később elégedetten csuktam be a füzetet.

Amikor felnéztem, észrevettem az egyik osztálytársam kutató tekintetét, de az egész nem tartott tovább egyetlen másodpercnél, mert azonnal elkapta a szemét. Már korábban is feltűnt, hogy Dominik néha-néha felém pillant, de gond nélkül figyelmen kívül hagytam. Most is csak az zavart, hogy tartottam tőle, esetleg túl későn vettem fel a megszokott, elutasító arckifejezésemet.

Gyorsan bedugtam a fülembe a fülhallgatót, hogy érzékeltessem, mennyire nem érdekel, és bekapcsoltam a telefonon a lejátszót. Otthon, egyedül, szerettem nagyon hangosan hallgatni a zenét, de a lakáson kívül mindig halkra állítottam, hogy azért halljam a körülöttem zajló eseményeket. Az osztálytársaim nagy része kinyomult a folyosóra – a büfébe vagy az udvarra indulhattak.

Amíg a következő órára vártam, lekötöttem magam a telefonomon lévő szómegfejtős játékkal, ha már az ablakokon túl a téli szürkeség nem nyújtott élvezetes látványt.

Csengetés előtt nem sokkal a csajok visszariszáltak a terembe, és körbezsongták Dominiket valami buli hírével, a fiú meg nem győzött hárítani. Ő volt az egyetlen az osztályban, akit nem tudtam hova tenni. Tavaly év elején néhány hét alatt felmértem az erőviszonyokat. Mindenkinek megvolt a maga „típusa”: a menő csajok és a menő pasik, a két lúzer srác, akik nem láttak a szemüvegüknél tovább, az átlagosok, akikkel mindenki szóba állt, de nem bandáztak senkivel, meg persze én, a totál kívülálló. Dominik viszont kinézetre és öltözködésre teljesen illett a menő pasi kategóriába, még fociedzésre is járt tanítás után a többiekkel, mégis mindig kihagyta a bulikat, nem lógott a többi menő arccal és a csajok minden hódítási kísérletét lepattintotta.

Azt lehetett volna hinni, hogy a fiúkhoz vonzódik, de akkor csak a lányokat kerülte volna, nem pedig minden társasági eseményt. De ő inkább visszahúzódónak, magának valónak tűnt, és mintha ezt a csajok egyáltalán nem akarnák elfogadni, minden héten próbálkoztak nála. Én pedig minden alkalommal jót mosolyogtam magamban, amikor újra és újra koppantak.

A magyartanár érkezése kizökkentett a gondolataimból, és újabb negyvenöt percre kitörölt minden hülyeséget a fejemből. A tanórák hamar elrepültek, és már el is értünk a legutolsóig. Tesi. Mindig is utáltam, és amikor csak lehetett, kimentettem magam. Havonta egy hetet kihagyhattam, szerencsére férfi tanárunk volt, aki gond nélkül hitt a hasukat szorongató lányoknak – ezt a többiektől lestem el, és persze rendszeresen alkalmaztam is. Most azonban kibúvó nélkül maradtam, így teljes ideggócként vánszorogtam az öltözőhöz.

Egyetlen szerencsém ebben a suliban az volt, hogy tesin csak a ruházat színéhez ragaszkodtak – fehér felső, fekete alsó –, máshoz nem. A korábbi iskolákban kötelező volt a rövidnadrág és a rövid ujjú póló, ami mindig a vesztemet okozta. Próbáltam takargatni a felkaromat, de mozgás közben a póló ujja minduntalan felcsúszott, aztán kezdetét vette a kérdezősködés. A vége majdnem mindig ugyanaz lett: sajnálat és undor. Azok is elkezdtek távolságot tartani, akik korábban szóba álltak velem.

Na, ezért nem kellenek a barátok a suliban.

Itt legalább hordhattam hosszú ujjút, csak az átöltözésnél kellett nagyon vigyáznom. Emiatt minden tesiről elkéstem. Szándékosan elpiszmogtam a nadrágom és a cipőm felhúzásával, így a csoport nagy része már kiment, mire eljutottam a felsőmig. Mindig a sarokba húzódtam és a bal karommal a fal felé fordulva, villámsebesen öltöztem át. A ruháim és a kinézetem után már alig furcsállotta bárki is, hogy állandóan hosszú ujjúban vagyok. Amúgy sem csináltunk túl sok mindent tornán. Némi futás, aztán röplabda vagy kosár. Mindkettőt utáltam, inkább futottam volna egész idő alatt, de erről mélyen hallgattam, mert a többiek élvezték a labdázást.

Óra végére megkönnyebbültem. Gond nélkül eltelt még egy nap. Lazára vettem az átöltözést, komótosan készülődtem, már mindenki kiment, mire a pólóig jutottam.

Kötött sapkámat a fejembe húzva léptem ki az iskolából, és vettem egy mély lélegzetet. A januári hideg csípte a tüdőmet, megborzongtam a fagyos levegőtől. Hétfőnként nem kellett sietnem – pedig ezen a napon hét órám volt –, mert a tetoválószalon, ahol délutánonként dolgoztam, vasárnap és hétfőn tartott szünnapot, így ilyenkor ráérősen meg tudtam csinálni a házit, és készülhettem a másnapi órákra. A hét többi napja már húzósabban telt.

– Szia, mama! – öleltem meg, amint beléptem a lakásba.

– Szia, drágám! Hogy telt a napod?

Ez a kérdés sosem maradhatott el, minden nap ezzel fogadott, és minden alkalommal megmelengette a szívemet, hogy kíváncsi a dolgaimra.

–Töriből dogát írunk a héten, de azt hamar megtanulom – feleltem, miközben kibújtam a csizmámból és a kabátomból.

– Különben is nagyon gyorsan tanulsz – mondta büszkén.

Rajta kívül soha senki nem beszélt büszkeséggel rólam, és talán pont emiatt akartam mindig mindent megtenni, hogy büszke lehessen rám.

– Öltözz át, mindjárt kész van az ebéd, még reggel előkészítettem.

– Reggel? Inkább hajnalban – morogtam.

A mama csak legyintett. Hozzászokott már a korai keléshez; egy kis élelmiszer-boltban dolgozott nem messze innen, váltott műszakban. Egyik héten reggel hattól délután kettőig, a következőn kettőtől este tízig. Egyszer megkérdeztem, hogy nem megterhelő-e ez a váltakozás, de nevetve leszidott, hogy messze van ő még a vénasszonyságtól. Ebben, mondjuk, igazat kell adnom neki, mert még csak ötvennyolc éves, és néhány évet le is tagadhatna.

Amíg a mama befejezte az ebédet, gyorsan átöltöztem valami kényelmes nadrágba és egyszerű pólóba. Ebben éreztem magam a legjobban, úgyhogy otthon mindig ezt hordtam. Aztán megterítettem és lábatlankodtam kicsit a mama körül. Alig konyítottam a főzéshez, pedig a mama párszor megpróbált megtanítani néhány alapdologra, de szinte semmi érzékem a dologhoz. Amióta pedig betöltöttem a tizennyolcat és elkezdtem dolgozni a szalonban meg a sörözőben, időm sem maradt rá. Azt pedig csak nagyon reméltem, hogy a mama még elég hosszú ideig velem lesz, hogy végül mégiscsak a fejembe verje a sütés-főzés alapjait.

– Mondanám, hogy szedd le magadról ezt a vacakot – intett a mama a sminkem felé –, de, ugye, elmész még ma este.

– Ha szeretnéd, lemoshatom, majd újra megcsinálom indulás előtt.

– Inkább hagyd, elég, ha egy nap egyszer bántod vele a bőrödet… – csóválta a fejét.

Elfogadta ugyan, hogy így szeretnék kinézni, de továbbra sem értett egyet vele, ahogyan azzal sem, hogy esténként kisegítő pultosként dolgozom egy sörözőben. Csak két buszmegállónyira volt a lakásunktól, gyalog is épphogy tíz perc, és én csak mosogattam meg az asztalokat szedtem le, de elég jó órabért kaptam, így az sem zavart, hogy keveset alszom.

A mama szerint túl későn zártak – pedig hétköznap csak tizenegyig tartott nyitva a hely –, de azt mondta, amíg nem megy a tanulás rovására, addig csinálhatom.

Mindenkinek olyan nagymamát – sőt, inkább szülőt – kívánok, amilyen az én mamám. Soha nem korlátozott, hanem óvatosan, jó szóval próbált a helyes úton tartani. Mondjuk, velem sosem volt sok gondja, sokkal jobban érzem magam otthon, mint bárhol máshol, nagyon sokáig csak a suliba jártam el. Amióta dolgozni kezdtem, csak azóta töltök kevesebb időt otthon.

Ebéd után megcsináltam a házikat, és igyekeztem előre készülni, mivel a hét többi napján kevesebb időm marad tanulni, aztán összekaptam magam, és szaladtam dolgozni.

Dominik

– Hosszú volt a hétvége? – kérdeztem Tomit, amikor lehuppant mellém.

Válaszként csak mormogott valamit, aztán felhajtotta az automatából hozott kávéját, és megdörzsölte a szemét.

– Valami olyasmi – vigyorgott rám végül.

Néhány srác az osztályból rendszeresen végigbulizza a hétvégéket, és a haverom is ebbe a csapatba tartozik. Engem is sokszor hívtak, de apám totál kiakadna, ha bulizni akarnék. Az ivásról már nem is szólva. Még azt sem engedte, hogy a nálunk tartott összejöveteleken megigyak pár korty pezsgőt, pedig már egy hónapja betöltöttem a tizennyolcat.

– Hát te mit csináltál? – fordult hozzám Levi, a másik nagy bulizós, a Tomi melletti padból.

Elhúztam a számat, mivel nem igazán volt miről beszámolnom.

– Semmit – feleltem halkan.

Persze ez nem teljesen igaz, mert egy csomót rajzoltam és a karácsonyra kapott VR szemüveget is előszeretettel nyúztam, de ez, ugye, totál unalmas a hozzájuk hasonló srácoknak.

– Néha igazán eljöhetnél velünk… – próbálkozott be Dávid is a sor végéről.

Mi négyen ültünk az első padokban. Én azért, mert jól éreztem ott magam, a srácok meg azért, mert a tanárok mostanra már kiismerték őket, hogy ha hátul lehetnek, soha nem figyelnek oda, ezért előre ültették őket. Én ültem bal szélen, és általában jobbra fordulva ücsörögtem szünetekben, hogy kényelmesen beszélgethessek velük, így az egész termet beláthattam.

Szerencsére megjött az ofő, így nem kellett megint mentegetőznöm. Nagyon kínos volt, hogy állandóan ki kell vágnom magam valamivel, de közben nem bántam, hogy apám hallani sem akar a bulizásról, mert nem is igazán vágytam rá.

Kicsöngetéskor nyújtózkodtam egyet, miközben szokás szerint jobbra pillantottam, és körülnéztem. A szemem megint megakadt az egyetlen olyan lányon a teremben, aki még egyszer sem szólt hozzám. Zorán. Egy pillanatra mintha halvány mosolyt láttam volna a szája szegletében, de aztán újra magára öltötte a szokásos, világfájdalmas arcát.

Rajzóra előtt egyfolytában az arckifejezésén gondolkoztam. A közönyön és a megvetésen kívül még sosem láttam mást rajta, márpedig ez, amit az első óra után észrevettem, határozottan valami pozitív érzelem volt.

Zora azóta érdekelt, hogy tizenegyedik elején belépett az osztályba. Különbözött minden lánytól, akit addig ismertem. A kinézete csak az egyik dolog, ami miatt másnak tűnt, de legjobban a viselkedése lepett meg. Lerázott magáról minden tétova ismerkedési próbálkozást. Pedig a lányok igyekeztek kedvesek lenni, de ő még csak szóra sem méltatta őket. Néhány srác előadta neki a „menő vagyok, lógj velem” című műsort, de csak annyit értek el vele, hogy Zora megemelte a szemöldökét, aztán lefitymálóan végigmérte őket. Ettől persze azonnal elment a kedvük a bohóckodástól.

Viszont, aki ennyire bunkó, azt a tanárok sosem kedvelik, de vele egyiknek sem akadt gondja. Ha felszólították, válaszolt, a dolgozatai szinte hibátlanok voltak, szóval kedvelték. Még az erős sminkje miatt sem szóltak, márpedig arra már több példa is akadt, hogy leszidtak egy-egy lányt, amiért túlzottan ki volt festve. Őt valamiért mégsem kritizálták.

Kirángatott a gondolataimból, amikor megérkezett Gémes tanárnő, és kiadta az aznapi feladatot. Végre valami olyan a rajzórán, amit szívesen csinálok! Annyira unalmas mindig csendéletet meg előre meghatározott dolgokat rajzolni… Olyankor általában pocsék munkák kerülnek ki a kezem alól. Az almának nem sikerül elég élethűre a színe, vagy a kosár mintáját baltázom el. De most csak annyi volt az utasítás, hogy rajzoljunk le valamilyen mitológiai lényt.

Több se kellett, gyorsan megterveztem a rajzot, fogtam a ceruzáimat, és hamar bele is merültem. Az egyszemélyes, enyhén döntött padokon tökéletesen lehetett dolgozni. A sárkányom pikkelyei zöld, piros és narancs színben pompáztak, karmai mintha belevájtak volna a papírba, szárnya pedig beterítette az egész hátteret. Pofája rút vicsorba torzult, de a szemében nem fenyegetés, hanem inkább riadalommal vegyes elszántság tükröződött.

Magamban már a történetén kezdtem agyalni, amikor a mellettem lévő padban Bálint felkiáltott:

– Apám! Ez baromi jó!

Meglepett a hirtelen nyitottsága, mert eddig alig pár szót váltottunk. Bálint nem volt az osztálytársam, de rajzra és művelődéstörténetre vegyes csoportban jártunk. Az első félévben a köszönésen kívül nem beszélgettünk.

A tanárnő felkapta a fejét a lelkesedésére, és több csoporttársunk is nyújtogatni kezdte a nyakát, hogy lássák, miről van szó.

– Köszi – nyögtem ki zavartan.

Nem szeretek a figyelem középpontjába kerülni, abból elég sokat kapok otthon, amikor a szüleim velem dicsekednek az ismerőseiknek.

– Mennyit kérsz érte?

– Micsoda?

Mi az, hogy mennyit kérek érte? Talán ezt akarja beadni a saját munkája helyett? Nem értettem, hiszen mindenki tudja, hogy én csináltam. Már szinte az egész csoport minket figyelt, amitől elöntötte a forróság a nyakam, és tartottam tőle, nemsokára az arcomon is látszani fog a vörösség.

– Meg akarom venni, hogy ezt tetováltassam a hátamra.

Bálintnak volt már egy tetkó a felkarján – bőszen titkolta a tanárok elől, de nekünk persze eldicsekedett vele. Sokszor ecsetelte már a terveit, hogy az egész felsőtestét be akarja boríttatni mintákkal, de én nem vettem teljesen komolyan. A csajok persze ámuldoztak, le is nyűgözte őket rendesen. Azt hittem, ezzel elérte a célját és letett a további tetoválásokról, most azonban be kellett látnom, tévedtem. Tényleg komolyan gondolta.

– Ha tudnám, hogy ugyanígy rám tudod varázsolni, veled csináltatnám meg – tette hozzá, mivel továbbra sem válaszoltam.

– Tényleg, mennyire vagány lenne már, ha tetoválnál – bökött oldalba Tomi, aki rajzon is mellettem ült.

A fejemben azonnal forogni kezdtek a fogaskerekek, mielőtt azonban belemerültem volna a gondolataimba, válaszolnom kellett, mert kezdett úgy tűnni, megkukultam.

– Neked adom, nem kérek érte semmit.

– Álljon meg a menet! – szólt közbe Gémes tanárnő. – Ez egy órai feladat, arról nem beszélve, hogy még nem csöngettek ki.

– Elnézést, tanárnő! – mondtam azonnal.

– Na, de tanárnő! – háborodott fel Bálint. – Ezt a rajzot nem lehet csak úgy betenni egy mappába. Ennek a hátamon a helye!

Bálint általában gond nélkül szembeszállt a tanárokkal, viszont olyan stílusban tette, hogy azzal szinte mindenki levett a lábáról. Néhány lány halkan sugdolózott, nyilván bejött nekik Bálint rámenőssége.

– Nem lehetne, hogy leosztályozza, aztán pedig én magammal viszem? – folytatta ő. – Ígérem, vigyázni fogok rá, és ha kell, vissza is hozom.

Gémes tanárnő láthatóan fontolóra vette a javaslatát. Amíg ő gondolkodott, Bálint áthajolt hozzám.

– Hallod öregem, ez tényleg mestermű, bár a szárnyait kidolgozhatnád még egy kicsit jobban.

Összehúzott szemmel néztem először rá, majd a rajzomra.

– Mármint, ha te is úgy gondolod – tette hozzá sietve.

Jobban megnézve, tényleg ráfért ott még némi finomítás. Felvettem a ceruzát, és kiegészítettem még egy-két apró részlettel a sárkányom szárnyait. Közben a tanárnő is odajött mellém, és kezdtem zavarban érezni magam a sok figyelemtől.

– Ez természetesen csillagos ötös – állapította meg mosolyogva.

Mindig ötöst kaptam nála, akkor is, ha szerintem borzalmas lett a művem. Viszont, mivel ő ismerte a saját örömömre készített rajzaimat is, valószínűleg látta, mennyivel jobban dolgozom, ha szabadkezet kapok.

Gémes tanárnő felvetette már többször is, hogy művészeti iskolában kéne továbbtanulnom, de erre fikarcnyi esélyem sem volt, és ezt közöltem is vele. Ő azonban továbbra is bíztatott. Sokszor eljátszottam a gondolattal, hogy a bátyám nyomdokaiba lépek, és a saját álmaimat követem, de ő sokkal erősebb nálam. Fogalmam sincs, hogyan tarthatnám el magam a suli mellett, Kriszre pedig mégsem támaszkodhatnék, pedig tudtam, gond nélkül befogadna a kis albérletébe.

Megráztam a fejem, hogy kiűzzem belőle az álomképeket, és újra a körülöttem zajló eseményekre koncentráljak.

– Rendben, Bálint, elviheted – mondta éppen Gémes tanárnő. – De ugyanilyen állapotban kérem vissza, különben a te mai jegyed lesz elégtelen.

Bálint arcáról egy pillanatra lelohadt a vigyor, ami az első mondat után terült szét rajta, de aztán egyből vissza is tért.

– Egyetlen apró gyűrődés sem lesz rajta – ígérte ünnepélyesen, aztán belecsúsztatta a sárkányomat a rajzmappájába.

Az osztály tapsviharban tört ki, ami még a tanárnőt is mosolygásra késztette.

– Elég legyen ebből! – igyekezett aztán gyorsan rendet tenni. – Aki kész van, hozza ki a rajzát, csengetésig leosztályozom őket.

Ettől azonnal elhalkult mindenki, és sietve igyekeztek elvégezni az utolsó simításokat. Így az óra hátralévő néhány perce csendben telt.

Az én fejemben azonban oltári hangzavar uralkodott. Nem bírtam kiverni a fejemből Bálint és Tomi szavait. Ha tudnék tetoválni, megcsinálhatnám én. Vajon képes lennék egy ember bőrére is ugyanilyen jól felrajzolni a sárkányt? És bármi mást? Eszembe jutottak a tetoválós műsorok, amiket néztem. A méretvétel, a vázlat készítése, aztán maga a tetoválás. Az ujjaim viszketni kezdtek, annyira ki akarták próbálni, milyen lehet.

A nap hátralévő részében egyfolytában ezen tépelődtem. Ki kell derítenem, hogy tudok-e tetoválni. Vagy, hogy egyáltalán akarok-e.

A szüleim állandóan azt hangoztatták, hogy a művészetből nem lehet megélni, meg hogy nincs elég presztízse. Mondjuk, ha műkincsszakértő lennék, annak lenne, de arra egyáltalán nem vágytam. A tetoválásból viszont meg lehet élni. Azzal tisztában voltam, hogy nem lehetek belőle hirtelen milliomos, de azt csinálhattam volna, amit szeretek. Feltéve, ha van hozzá érzékem.

Persze, a szüleimnek ez tuti nem lenne elfogadható. Megint eszembe jutott Krisz. Ő bezzeg mert lépni, a következményektől függetlenül az álmait választotta. Szerettem volna én is olyan bátor lenni, amilyen ő volt, de féltem az apám reakciójától.

Ráadásul, amióta Krisz elment, még többet vártak tőlem. Anyám engem vett elő minden egyes összejövetelnél vagy vacsoránál, hogy dicsekedhessen a vendégei előtt, és minél jobban elejét vegye a bátyám utáni faggatózásnak.

Vajon mit szóltak volna, ha bejelentem, hogy a jogi pálya helyett a tetoválást választom? Valószínűleg egyetlen pillanat alatt a plafonon lettek volna mindketten. Ráadásul nincs is annyi saját pénzem, amiből kifizethetnék egy képzést, tőlük meg ugye nem kérhetek…

Délután letört hangulatban indultam haza, és amint leszálltam a buszról, görcsbe állt a gyomrom. Lassan caplattam felfelé a domboldalon a kétszintes villák között. Húztam volna még a hazaérkezést, de nem találtam rá semmi elfogadható indokot, így inkább abban reménykedtem, hogy a szüleim házon kívül lesznek, mert semmi kedvem nem volt előttük megjátszani a „minden rendben van” műsort, mint mindig.

Nem volt szerencsém.

– Szervusz, Dominik – köszöntött apám, amikor beléptem az ajtón. – Hogyhogy már hazajöttél?

– Szia, apa. Elmaradt a foci, azt mondták, az első nap tiszteletére.

Apám rosszallóan megcsóválta a fejét. A heti két edzést is kevésnek tartotta, pedig nem focistának készültem, csak kellett egy kis sport. Én sem bántam, mert legalább addig nem kellett otthon lennem.

Leraktam a táskámat az előszobai szekrényre, aztán a cipőmet és a dzsekimet is betettem a szekrényben a helyére. Apám háklis volt a tökéletességre, ezért mindennek megvolt a kötelezően kijelölt helye.

– Kaptál ma érdemjegyet?

– Nem, apa, majd a hét második felében írunk töriből – feleltem, miközben belebújtam a papucsomba.

– Történelemből – javított ki az apám. – Csak kitűnőt fogadok el.

– Természetesen.

– Jaj, Richárd, hagyd már egy kicsit, még csak most ért haza! – jött ki anyám a konyhából a főzéskor elmaradhatatlan kötényében.

– Szia, anya – mosolyogtam.

– Szia, drágám! Milyen volt a suli? – tette fel a kérdést, amire már megtanultam, hogy csak rövid semmisségeket kell válaszolnom, mert egyáltalán nem kíváncsi arra, ami velem történik. Őt is csak a jegyek meg a teljesítményem érdekli, mert ha apám elégedett, akkor az mindenkinek jó.

– Iskola, Heléna, iskola – mormogott az orra alatt apám, aztán elvonult a dolgozószobájába.

– Nemsokára kész az ebéd, majd szólok, rendben?

– Rendben, köszönöm.

Felmentem az emeletre, és magamra csuktam a szobám ajtaját. Ez az egyetlen hely a lakásban, ahol jól érzem magam, de itt is csak akkor, ha az ajtó elválaszt a szüleimtől. Néha büntetésből nyitva kellett tartanom, ami kábé olyan érzést keltett bennem, mintha a földszinten, a nappaliban ülnék. De csukott ajtónál teljesen megfelelt a szoba.

Az ágyam fölötti falra hatalmas parafatáblát erősítettem, amit betöltöttek a rajzaim. Színes és fekete-fehér képek a lehető legkülönbözőbb témákban. Ha bármikor tudtam keríteni pár szabad percet, azt rajzolással töltöttem, és közben mintha megszűnt volna körülöttem a világ. Néha csak összefüggéstelen vonalakat kezdtem firkálni, aztán mégis kialakult belőlük valamilyen értelmes kép.

A szüleim szerint időfecsérlés az egész, és remélik, hogy majd szép lassan kinövöm. Ám én minden nappal egyre jobban szeretek rajzolni, és szükségem is van rá. Apám maximalizmusának hála, annak ellenére megkaptam a legprofibb felszereléseket, hogy nem örültek a hobbimnak. Ezerféle ceruzám és tollam van, tökéletes asztalom és papírok meg füzetek tucatjai állnak a rendelkezésemre. Tavaly karácsonyra még digitális rajztáblát is kaptam, de azt alig használom, mert a papírt sokkal jobban szeretem.

Mindennek azonban ára volt. A bátyám okozta kudarc után a szüleim még szigorúbban fogtak, már négyest sem vihettem haza, mert egyből jött a félórás hegyibeszéd, hogy mi lesz így belőlem, és hogyan fogok gond nélkül bejutni a jogra. Nem mintha annyira szerettem volna ügyvédként apám nyomdokaiba lépni, de nem volt választásom.

– Domikám, kész az ebéd! – kiabált anya a konyhából.

Utáltam, amikor így hív, de persze eszembe sem jutott szóvá tenni. Lemondó sóhajjal elindultam a földszintre, de már azt vártam, amikor végre újra visszajöhetek a szobámba.