Akarlak

Egy rövid, érzésekkel teli novella.

Most romlott el minden.

Már nem elég az a kevés, amit kaphatok, többre van szükségem. Mindenre. Eddig azt hittem, rendben mennek így a dolgok. Néhány érintés, pár pillantás, és jól éreztem magam. Most már nem elég. Minden percedet és minden érintésedet akarom. Magamnak akarom a gondolataidat, a sóhajaidat, a lélegzeteidet. Téged.

Tegnap rám néztél, amikor senki nem látott. Cinkos mosolyodtól megdobbant a szívem. Csak mi tudtuk, a mi titkunk volt.

Sosem felejtem el azt, amikor három hónapja hazakísértél. Előtte csak ugrattuk egymást, aztán egyre többször felejtetted rajtam a szemed. Aznap pedig úgy döntöttél, teszel egy kis kitérőt. A házunk előtt álltunk, azon gondolkoztam, behívjalak-e.

– Láttad a Barátság extrákkal című filmet? – kérdezted, mire bukfencet vetett a gyomrom.

Már év eleje óta máshogy néztem rád, szeptember óta mindig a matekórákat vártam, amikor egymás melletti padokban ültünk – ilyenkor lehettem a legközelebb hozzád. Egyre erősebben éreztem a felőled áradó vonzást. Érinteni, csókolni vágytalak. Mindig tudtam, ha beléptél a terembe, vagy ha épp engem figyeltél, anélkül, hogy láttalak volna. Befészkelte magát a bizsergés a bőröm alá.

Akkor azonnal eldöntöttem a választ még arra is, ami burkoltan megbújt a kérdésed mögött.

– Igen, láttam. És? – igyekeztem flegmának tűnni, mint akit nem érdekel az egész.

Tettél egy lépést felém, kék szemedben fellángolt a vágy.

– Kipróbálhatnánk, milyen – javasoltad.

Felvont szemöldököd és féloldalas mosolyod láttán megfordult velem a világ.

Azóta összejárunk, általában hétvégén. Te csak a felét kérted annak, amit adhatnék, de én megelégedtem ennyivel, elfogadtam így. Elkerültük a görcsös megfelelni vágyást, csak az élvezetet kerestük.

A suliban persze alig szóltunk egymáshoz. Nem avattunk be senkit. Óvtuk a titkunkat, vagy csak rejtegettük mindenki elől azt, ami kialakult köztünk.

A sok röpke pillantás vagy lopott érintés kezdett többet és többet jelenteni. Reggelente alig vártam, hogy akár csak egy másodpercre is, de összekapcsolódjon a tekintetünk. Direkt arra mentem szünetben, amerre te jártál, hogy ha elsétálunk egymás mellett a folyosón, hozzád érhessek, vagy lehetőséget adjak, te tedd meg. Egyetlen apró érintés feltöltött annyira, hogy egész nap mosolyogtam tőle. Szemed villanásából tudtam, te is kívánsz és várod, amikor ismét magad alá gyűrhetsz.

Rettegtem és vártam a tanév végét, és már csak két hetem maradt. Ha úgy döntesz, nem kellek már, talán nem is látlak többé, és rájöttem, abba belehasadna a szívem. Viszont ha folytatjuk, amit eddig, akkor több alkalmunk lesz találkozni, együtt lenni. Azt reméltem, a több együtt töltött idő közelebb hoz hozzám, talán nélkülözhetetlenné tudom tenni magam. Azt akartam, hiányozzak neked, ahogyan te kezdtél hiányozni nekem.

Ma mégis elpattant bennem valami. Matekórán a tanár előre ültetett téged, nem láthattam az arcodat. Szünetekben hiába kerestelek, másfelé jártál, vagy épp lefoglaltak. Remegett a kezem az érintésedért, ajkam a csókodért. Egész testemben arra vágytam, végre megint hozzád simulhassak.

Az utolsó órán rajtad kívül semmi másra nem tudtam figyelni. A terem másik végében ültél, mégis bizsergett a bőröm, ahogyan mindig, ha rám gondoltál. Belekapaszkodtam a pad szélébe, mert ha nem akadályozom meg magam valahogy, felpattanok és odamegyek hozzád, olyan erősen jött felőled a láthatatlan erő, ami egyre csak húzott.

Már nem volt elég az a néhány este. Mind kellett. Te kellettél.

Kicsöngettek és én felpattantam. Te is ugyanezt tetted, de amint felém fordultál, mozdulatlanná dermedtél. Egyetlen másodpercig mereven néztük egymást, aztán nem bírtam tovább várni. Átvágtam a termen a padok között, szinte neked vágódtam, olyan erősen simultam az ölelésedbe. Azonnal magadhoz szorítottál és mindenkit figyelmen kívül hagyva megcsókoltál. A testem tökéletesen illett a tiédhez, ahogyan ajkam az ajkadhoz. Kiegészítettük egymást.

– Akarlak – suttogtam két csók között, mire éreztem, hogy szád mosolyra húzódik.

– Én is téged – felelted, és ekkor rájöttem, nem romlott el semmi.

Éppen most került minden a helyére.