4. fejezet – Vissza Los Angelesbe

Sziasztok!

Tara, kittcsi: ismét nagyon köszönöm a szavaitokat!

Drea! Örülök, hogy néhány percig ki tudtál szakadni a hétköznapokból:)

Az elején még többen írtátok, hogy itt lesztek, és olvasni fogjátok... Na, de mindegy is. Aki olvassa, annak legalább szerzek pár kellemes percet vele :)

Puszi,

Lylia

Másnap, ahogy ébredés után felültem, enyhén szédültem, de ez pár pillanat után megszűnt. Hallgatóztam fél percig, de semmi neszt nem hallottam kintről, így biztos lehettem benne, hogy Chris még nem kelt fel.

A fürdőszobába mentem, hogy – a szokásos zuhanyzás helyett – vegyek egy forró fürdőt. A kellemesen meleg víz arra csábított, hogy ismét álomba merüljek, de ellenálltam neki. Fél órával később kiszálltam a kádból, megtörölköztem, és csak fürdőruhát húztam magamra egy rövidnadrággal. Feltett szándékom volt ugyanis az egész napot a parton tölteni. Mármint ami a napból hátravolt, mivel az óra delet mutatott.

A nappaliba lépve megbizonyosodtam róla, hogy Chris még ki sem dugta az orrát a szobájából, de gondoltam, nem ártana megnéznem, mi van vele a tegnap este után. Az ajtajához léptem, és nagyon halkan bekopogtam.

– Gyere – hallottam meg az elhaló nyöszörgést, így benyitottam.

Chris az ágyban feküdt, fejére húzva a takarót, és hunyorogva kukucskált ki alóla. Majdnem elnevettem magam, de láttam rajta, mennyire rosszul érzi magát, ezért inkább szó nélkül az ablakhoz mentem, és behúztam a sötétítőket.

– Köszi – mondta, miután lelökte magáról a takarót.

– Látom, jól vagy – jegyeztem meg ironikusan.

– Soha többé nem akarok koktélt inni.

– Vagy legalábbis nem ennyit – enyhítettem előbbi kijelentését. – Hozok valami gyógyszert – mondtam, majd átmentem a saját szobámba.

Még anyu tanította régebben, hogy ha elutazom, mindig legyen nálam néhány orvosság – mint  például láz- és fájdalomcsillapító -, ezt pedig azóta is betartottam. A táskám aljáról előkotortam a kis neszesszert, elővettem belőle két pirulát, aztán egy pohár vízzel együtt bevittem Chrisnek.

Nem is kérdezte, mit adok neki, egyből lenyelte, majd hátradőlt az ágyon, és a fejére szorította a kezét. Óvatosan ültem mellé magam alá húzva a lábaimat, és elgondolkoztam rajta, vajon mit felelek, ha megkérdezi, miért léptem le az éjjel. Erre azonban magam sem tudtam a választ. Végtére is nem tettünk semmi szégyellni valót, én mégis úgy éreztem, józanon nem kért volna arra, hogy maradjak vele.

Állapotát látva viszont, valószínűnek tűnt, hogy nem is emlékszik semmire az egészből, így megtarthattam magamnak furcsa érzéseimet.

– Le kéne zuhanyoznod, az is segít – próbálkoztam.

– Megmozdulni is alig tudok – sóhajtotta.

– Nem gondoltam, hogy négy pohár ital ennyire kikészít – morfondíroztam, mire csúnyán nézett rám, és mégis erőt vett magán, hogy célba vegye a fürdőszobát.

Tisztában voltam vele, hogy ez a módszer beválik, ezért elégedetten elmosolyodtam a háta mögött, és elindultam a nappaliba.

– Addig rendelek kaját – szóltam vissza az ajtóból, de csak a morgását hallottam.

Mire Chris elzárta a vizet, addigra a szobapincér is meghozta, amiket kértem: pirítós, vaj, felvágott, kávé és gyümölcstea. Hunyorogva lépett ki a szobájából, és támolygott az asztalhoz, majd lerogyott a székre.

– Máris jobban festesz – mosolyogtam rá.

– Kösz – húzta a száját valami mosoly-félére, de csak egy fintorra futotta.

Nedves tincsei a homlokába hullottak, és a szeme alatti karikák ellenére is jól nézett ki, ahogyan fáradt, de hálás tekintettel nézett rám a csészéje pereme fölött. Elég régóta ismertem már ahhoz, hogy tudjam, kávé nélkül még akkor is nehezen kezdi a napot, ha kialudta magát. Hát még másnaposan… Igaz, ez csak a negyedik alkalom volt, hogy így láttam, de a kávé telitalálatnak bizonyult.

Alighogy kiürült a csészéje, máris élettelibben csillogtak a szemei, és még az étvágya is megjött. Ráérősen falatoztunk, mire végeztünk, már majdnem két óra volt.

– Ha nem bánod, én ma nem mennék sehova – mondta ledőlve a kanapéra.

– Akkor itt maradok veled – vágtam rá.

Semmi kedvet nem éreztem ahhoz, hogy egyedül ücsörögjek a parton, ráadásul nem hiányzott még egy olyan bunkó, mint akivel első nap összefutottam.

– Miattam nem kell, tényleg – győzködött.

– De ha nem jössz velem, ki fog megvédeni? – kérdeztem megjátszott félelemmel.

– Nehogy védtelenül maradj – viszonozta kiszélesedő vigyoromat. – De tudom, hogy mennyire szeretsz lent lenni – tette hozzá komolyabban.

– Nem gond, Los Angelesben is van óceán – vontam meg a vállam.

– Később lemegyünk, oké? – kérdezte szinte kérlelően.

– Az jó – mosolyogtam rá hálásan. – De tényleg nem gond.

Leültem mellé a kanapéra, és követve a példáját felraktam a lábam az asztalra, majd hagytam, hogy bekapcsolja a TV-t, és keressen valami filmet. Találtunk egy jópofa vígjátékot, csomót röhögtünk rajta, de ő közben természetesen kielemezte a színészeket. Nem bírta megállni, hogy ne tegyen megjegyzéseket, ha szerinte jobban is el lehetett volna játszani egy-egy jelenetet.

A film után végül mégis lementünk a partra. Chris inkább az árnyékban húzta meg magát, én azonban szinte ki sem akartam jönni a vízből. Másnap ugyanis indultunk vissza L.A.-be, a forgatás kezdetére.

Este aránylag hamar megvacsoráztunk, talán picit csöndesebbek voltunk a megszokottnál. Úrrá lett rajtam egy enyhe szomorúság, olyan érzés kerített hatalmába, mint régen, amikor anyuékkal voltunk nyaralni, és haza kellett menni. Jól éreztem magam abban a két hétben, sokkal jobban, mint vártam.

Reggel hétkor keltünk, fél nyolckor már vitt is minket a kocsi a reptérre, és kilenckor fel is szálltunk. A rövid úton végig beszélgettünk, belemerültünk a film részleteibe, hogy vajon az egyes jeleneteket Tim hogyan képzelte el, és egyre izgatottabban vártuk, hogy elkezdtessük a forgatást.

Mikor leszálltunk a reptéren, Paul jött velünk szembe vigyorogva.

– Helló, srácok! – köszöntött minket szokatlan jókedvvel. – Ügyesen csináltátok, tele vannak veletek a lapok még mindig.

– Hogy én ennek mennyire örülök – erőltettem műmosolyt az arcomra, amit főnökünk természetesen valódinak vélt, mert – mint mindig – elsiklott a részletek felett.

– Van egy meglepetésem nektek – folytatta. – Gyertek velem! – mondta, majd választ sem várva elindult előttünk, mi pedig döbbenten egymásra nézve követtük.

Beült velünk az autóba, ami értünk jött, de útközben egy szót sem szólt, csak bámult kifelé az ablakon. Chrisszel nem mertünk beszélgetni, nehogy magunkra haragítsuk, ezért csak jelbeszéddel adtuk egymás tudtára, hogy véleményünk szerint Paul vagy meghülyült, vagy agymosáson esett át, mert ilyen állapotban még sosem láttuk.

Mikor a kocsi lefékezett, ő sietve kiszállt, és intett nekünk, hogy kövessük. Körülnézve megállapítottam, hogy egy elegáns környéken vagyunk: fényűző házak sora állt az enyhén leejtős, domboldali utcában. Paul lazán besétált a kapun, amelyik előtt a kocsi megállt, mi pedig mentünk utána.

Egy mediterrán stílusú, két bejárattal rendelkező ház állt a jelképes kerítéssel körülvett, aprócska előkerttel rendelkező udvaron. Világos bézs falai, sötétebb barnás-vöröses cserepei és kovácsoltvas erkélykorlátai azonnal megtetszettek.

– Ez a tiétek – nézett ránk főnökünk büszkén. – Pontosabban csak kölcsönbe – javította ki magát. – A Starline bérli nektek a forgatás idejére, mert már vagytok akkora sztárok, hogy megérdemeljétek – tette még hozzá.

A mondtat második felére összenéztünk Chrisszel, és egyetértően húztuk el a szánkat, Paul azonban nem törődött velünk, folytatta mondandóját.

– Két külön részből áll, de ezt senkinek nem kötjük az orrára, a lényeg, hogy egy házban laktok. A ház bal oldali része a tiéd – nézett rám -, a másik pedig értelemszerűen a tiéd – fordult Chris felé. – A cuccaitokat már áthozattam a szállodából.

Mindketten dühös pillantásokat vetettünk felé, mire gyorsan mentegetőzni kezdett.

– Nyugi, Charlotte és James intézték az egészet, más nem nyúlt a holmitokhoz – mondta gyorsan, mert azzal már tisztában volt, hogy nem szeretjük, ha ismeretlenek pakolásznak a szobáinkban.

Régebben – az egyik szállodai átköltözésnél – már akadt ebből probléma, és úgy tűnt, Paul tanult az akkori esetből. James már évek óta tevékenykedett Chris ügynökeként, így ő nem számított idegennek, Chris nagyon bízott benne.

– A takarításra, főzésre és bevásárlásra nem lesz gondotok, szerződtettünk egy bejárónőt. Mivel senki nem tudja, hol laktok, és ezt igyekszem titokban is tartani, egyelőre nincsenek őrök, de ha úgy érzitek, Mike és Winston bármikor ideköltözhet. Itt vannak a kulcsaitok – nyújtott át egy-egy kulcsot mindkettőnknek. – Akkor én magatokra is hagylak titeket, rendezkedjetek be. Kettőre jön értetek a kocsi, délután jelmezpróba, aztán holnaptól gőzerővel forgatunk.

Szó nélkül indultunk meg a kis birodalmaink felé, úgy tűnt, Chrisnek sincs ellenére, amit lát.

Belépve a sötétbarna fa ajtón egy előtérben találtam magam. Szemben kapott helyett az emeletre vezető lépcsősor, kovácsoltvas korlátján indák tekergőztek. A padlót mindenhol ugyanaz a világos téglaszínű kő borította, a bézs falak egyhangúságát néhol megszakította egy-egy kőből készült rész, lenyűgöző összhatást nyújtva.

Balra egy hatalmas egyterű helyiség hívogatott, ami a nappali, az étkező és a konyha hármasából állt, színeiben és stílusában harmonizált az addig látottakkal. Tudtam, hogy ha lesz időm, ki fogom használni a minden jóval felszerelt konyhát.

Az emeleten is a már megismert színek uralkodtak a két hálószobában és a fürdőszobában, megbolondítva néhány narancssárga árnyalatú textíliával és kiegészítővel. Annyira gyönyörű volt az egész, hogy akár huzamosabb ideig is szívesen éltem volna benne.

Ahogy észrevettem, Charlotte a nagyobbik hálóba pakolta be a cuccaimat, és sejtettem is, hogy miért. Ahhoz a szobához tartozott ugyanis a kertre néző hatalmas erkély. Pontosabban annak a fele, mivel kilépve az üvegajtón láttam meg, hogy a nagy erkély egy magasabb kovácsoltvas paravánnal, és a tövébe ültetett nagyra nőtt tujákkal volt elválasztva a szomszéd ház ugyanazon részétől.

Előkaptam a zsebemből a telefonom, és nénikémet hívtam, miközben gyönyörködtem a medence és a kert látványában.

– Köszönöm – szólaltam meg üdvözlés helyett, mikor hallottam, hogy felveszi a készüléket.

– Mégis mit? – tettette magát ártatlannak.

– Hogy nem szóltál, és így tényleg meglepetés lett.

– Nincs mit – mondta boldogan. – Tudom, hogy szereted a kellemes meglepetéseket, és abból mostanság elég kevés jutott neked, ezért gondoltam, hogy örülni fogsz.

– Örülök is – vallottam be. – Gyönyörű a ház. És köszi a kipakolásért is.

– Szívesen tettem.

– Most nemsokára mennünk kell, és nem tudom, mikor lesz megint szabadnapunk, de majd átjöhetnétek – lelkendeztem, de csak hosszú csend volt a válasz.

– Szívem, én itthon vagyok – szólalt meg végül Charlotte.

Egy pillanatra elszorult a gyomrom, hogy ő otthon van, én meg az ország másik felén, de aránylag könnyen feldolgoztam. Őt oda kötötte a munkája, és – nem utolsó sorban – az sem jó, ha a ház sokáig üresen áll.

– Akkor majd, ha megint itt leszel – feleltem.

– Két hét múlva biztos megyek – nyugtatott meg.

Az előző két forgatáson is legritkábban kéthetente meglátogatott.

– Ennek örülök – mosolyodtam el.

– Addig még hívlak. Vigyázz magadra! – hallottam a szokásos intelmét.

– Meglesz, de te is. Szia!

– Szia! – búcsúzott el, engem pedig egy pillanatra elfogott a sírhatnék, de aztán körülnéztem, és megnyugodtam.

Sokkal jobban éreztem magam abban a házban, mint a szállodai szobában.

– Úgy tűnik neked is bejön – hallottam meg Chris hangját a sövény másik oldaláról.

– Be bizony – vigyorodtam el, és kihajoltam a korláton, hogy átnézzek hozzá.

Ő is ugyanígy tett, aminek eredményeképpen majdnem összefejeltünk, amin hatalmasat nevettünk.

– A tiéd milyen? – kérdezte.

– Gyere, és nézd meg – hívtam.

Úgy tett, mint aki felméri annak a lehetőségét, hogy átmásszon a korláton, aztán lemondóan sóhajtott egyet, és elindult a ház felé, hogy a hagyományos úton közlekedjen.

Ráérősen lesétáltam a földszintre, így mire belépett az ajtón, már a lépcső alján álltam.

– Majdnem olyan, mint az enyém – állapította meg, miután körülnézett. – Csak az valahogy férfiasabb – szaladt széles mosolyba a szája.

– Mitől is? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel.

– A kiegészítők miatt, talán – vonta meg a vállát. – De gyere át, és meglátod.

Átsétáltunk a ház másik felébe, és ahogy szemügyre vettem a berendezést, tényleg más összképet mutatott, mint az én házam. A nappali kanapéja sötétbarna színben pompázott, míg az enyém krémszínű volt, valamint az egyéb kiegészítők is inkább a barna különböző árnyalataiból kerültek ki, de így is elegáns látványt nyújtott.

– Ha megunod ezt a sötétséget, nyugodtan gyere át a világosabb részbe – ugrattam, mire csak kiöltötte rám a nyelvét.

– Az túl lányos – húzta el a száját.

– Nekem pont jó – viszonoztam a grimaszát, aztán a falon lévő órára pillantva egy picit elkomorodtam. – Mindjárt itt a kocsi – sóhajtottam. – Megyek, összeszedem a cuccom.

Választ sem várva átszaladtam a „lányos” részbe, összekaptam a legfontosabb dolgokat, és mire ezzel végeztem, már meg is hallottam a rövid dudálást. Kellemes érzéssel zártam be az ajtót a valódi kulccsal, már igencsak elegem volt a szállodai plasztik kártyákból.

Legnagyobb meglepetésemre tíz perc alatt meg is érkeztünk a stúdióhoz, ahol Bethany már várt minket. Bethany a mindenesünk a forgatás első napjától. Ő adja az utasításokat, hogy mikor hova kell mennünk, átadja Tim kéréseit, a kezünkbe nyomja az aktuális szövegkönyvet, és ha arra van szükség, lelket is önt belénk.

– Sziasztok, srácok! – köszöntött minket széles mosollyal.

Aránylag hamar megkedveltük egymást, mert a néha parancsoló stílusa ellenére igazán kedvesnek bizonyult. Nagyjából negyven éves lehetett, rövid haja mindig tűzvörösben virított – eddig bárkit láttam ilyen hajszínnel, elszörnyedtem, de hozzá kifejezetten illett.

– Hogy telt a nyaralás? – érdeklődött.

– Nem olvastad az újságokat? – kérdeztem vissza egy kis fintorral.

– Dehogynem, az egyiket épp meg is akarom mutatni, de arra vagyok kíváncsi, hogy éreztétek magatokat.

Amíg besétáltunk a kelléktárba egyfolytában meséltem neki, Chris néha beszúrt egy-egy mondatot, amiken jókat nevettünk.

– És mit akartál mutatni? – kérdeztem, mikor eszembe jutott, mit mondott még korábban.

– Ezt – felelte egyszerűen, és a kezembe nyomott egy újságot.

„ChrisToria görbe estéje Acapulcóban” – ez állt a címlapon. Utáltam ezt az elnevezést kettőnkről, ahogyan azt is, hogy rövidítették a film címét, és mindenhol csak EK-ként szerepelt, de ez volt a menő, nem lehetett tenni ellene. Ahogy belelapoztam a magazinba, halkan kuncogni kezdtem a képek láttán. Chris eléggé el volt ázva akkor este, és ez a fényképeken is jól látszott.

– Mi ilyen vicces? – kérdezte Chris, és mögém állva, a vállam fölött nézett bele az újságba.

– Szerinted? – hajtottam el a fejem, hogy rendesen lássa a fotókat.

– Így néztem ki? – szörnyedt el.

Felnézve rá láttam a grimaszt az arcán, amitől még inkább nevethetnékem támadt.

– Közelről rosszabb volt – tettem rá még egy lapáttal.

– Soha többé koktélokat – jelentette ki határozottan, majd Bethanyt követve eltűnt a jelmezek sűrűjében.

Ekkor lépett be a helyiségbe Britta és Todd, én pedig a magazint ledobva a legközelebbi székre, hozzájuk siettem.

– Sziasztok! – köszöntöttem őket boldogan, és megölelgettük egymást. – Hogy telt a családlátogatás? – kérdeztem érdeklődve.

– Egész jól – felelte Britta picit bizonytalanul.

– Mondtam már, hogy a családom imád téged – nézett rá barátja picit morcosan, de közben szorosan magához húzta őt. – A tiédről meg inkább ne is beszéljünk – húzta el a száját.

– Most miért? – kérdezte barátnőm felháborodva. – A bátyám csak viccelt, te is tudod.

– Azért ott helyben nem volt olyan vicces, amikor elkezdte ecsetelni, hogy mik a tervei, ha megbecstelenítik egyetlen drága hugicáját – nyomta meg az utolsó szavakat Todd.

– Dean-től nem kell tartani – mosolyodtam el.

Találkoztam vele párszor, ugyanis Britta a fejébe vette, hogy össze kéne jönnünk, de elég hamar rájöttünk, hogy egyáltalán nem vonzódunk egymáshoz annyira, amennyi egy kapcsolathoz szükséges lett volna. Ennek ellenére, azóta is jókat dumáltunk, ha összefutottunk.

– Így utólag már tudom – helyeselt Todd. – Én viszont inkább meg sem kérdezem, ti hogy éreztétek magatokat – szaladt széles vigyorba a szája.

– Úgy látom olvastatok – mosolyodtam el én is.

– Chris tényleg ennyire elázott? – kérdezte Britta.

– De még mennyire. Kipróbált valami ütősnek mondott koktélt, és mivel az első két pohár nem hatott, megivott gyorsan még kettőt, és ez lett az eredménye.

– Akkor tényleg ütős lehetett, kiütős – nevetett fel Todd, én pedig próbáltam jelezni neki, hogy halkabban, mert észrevettem Christ, aki Bethany oldalán felénk közeledett, teljes harci díszben.

– Úgy sejtem rajtam röhögsz – szólalt meg Chris Toddra nézve, mire igyekeztünk magunkba fojtani a nevetést, nem túl sok sikerrel. – Vigyázz ám, mert már varázskardom is van – fenyegette meg vigyorogva, miközben meglóbálta a kezében tartott fegyvert.

– Varázskard? – húztam fel a szemöldököm. – Eddig ilyenről nem esett szó – értetlenkedtem.

– Paul kitalálta, hogy mindegyikőtöknek legyen valami olyan emblematikus tárgya, amiből aztán egy csomó utánzatot eladhat jó pénzért – jött a magyarázat mindenesünktől.

– Szuper – forgatta meg a szemeit Britta.

– De szerencsére Tim ragaszkodott hozzá, hogy ő találja ki, mik legyenek ezek, és szépen beépítette a történetbe. Azt mondta, eddig ez az első olyan ötlet Paultól, aminek még örült is – magyarázott tovább Bethany.

– Akkor csak nem lehet olyan rossz – vontam meg a vállam.

– Ricóé a varázskard, Salinának egy gyűrűje lesz, Ariana Bryntől kap egy karkötőt szerelmi zálogként, Bryn pedig szert tesz egy mágikus alkarvédőre – sorolta Bethany.

Amikor a filmről volt szó, és belemerült a munkájába, sokszor előfordult, hogy a filmbeli neveinken szólított minket, ahogyan Tim is, aki a kezdetektől mindenkit a játszott karakter nevén szólított.

– Bryn, Ariana, menjetek be, Lucy már vár titeket! – fordult barátaink felé. – Salina, te velem jössz, új ruháid is lesznek. Ha végeztünk, Ricóval megkeresitek Timet, átadja a módosításokat. Rico, te meg vidd vissza a holmikat! – parancsolt rá Chrisre.

Arra még volt időm, hogy megállapítsam: Chris egyre férfiasabb Rico jelmezeiben; aztán Bethanyt követve beléptem az egyik külön kialakított kis helyiségbe, ahol csak Salina jelmezeit tárolták.

Az első, amin megakadt a szemem egy gyönyörű színes selyemruha volt, ami egyáltalán nem illett a film harcos-vándorlós jeleneteibe, de kedvenc mindenesünk felvilágosított róla, hogy Tim – Paul kérésére – picit kibővítette az eredeti történetet, és beletette Salina és Rico menyegzőjét is. Amit láttam, az pedig nem más, mint a hercegnő esküvői ruhája.

– Csodaszép – sóhajtottam, mire Bethany elmosolyodott.

– Szerintem is. De még odébb van, hogy felvedd.

– De azért felpróbálhatom, ugye? – kérleltem.

– Pontosan jöttünk. Ezt kell rád igazítani, meg a bőrpáncélos jelmezt – mondta.

A harmadik részben ugyanis, amikor sor kerül a nagy csatára, Salina vezeti a sereget Rico oldalán, így mindketten erős bőrből készült páncélt viselnek. Megjelent Detty, az egyik varrónő, én gyorsan belebújtam a ruhákba, ő bejelölgette magának a szükséges változtatásokat, aztán el is tűnt a munkájával együtt.

Chris az előtérben várt rám, együtt kerestük meg Timet, aki már a díszleteken végezte az utolsó ellenőrzéseket. Britta és Todd megvártak minket, így négyesben mentünk oda a rendezőhöz.

– Sziasztok! – köszöntött minket széles mosollyal. – Jól vagytok, ugye?

– Még szép – feleltük kórusban, ahogy azt már megszoktuk.

Tim mindig feltette ezt a kérdést, amiről sosem derült ki, hogy tulajdonképpen az egészségi állapotunkra, a hangulatunkra vagy a felkészültségünkre vonatkozik-e, de egy idő után állandóan ezt a választ adtuk neki, ami láthatóan elégedettséggel töltötte el.

– Mi ez a félig kész havas valami? – kérdeztem tőle, mikor észrevettem egy be nem fejezett díszlet-részletet.

– Ne is kérdezd! – emelte az égre tekintetét. – Paul rá akart venni, hogy a hegyen játszódó jeleneteket is itt forgassuk. Nem normális – csóválta meg a fejét.

– De ugye nem egyeztél bele? – érdeklődött egyből Todd.

– Dehogy egyeztem. Az kéne még csak. Idióta költségvetés – morgolódott halkan.

Tim azért tartotta fontosnak a külső helyszínes forgatást, hogy a lehető legtöbb jelenetet valódi körülmények között vegyük fel. Tudta, hogy a díszletek és a digitális technika sosem adja vissza az eredetit, és ebben igaza is volt.

Az egyik jelenetsor azt mutatja be, ahogy a kis csapat visszafelé tart a Birodalomba, hogy megvívják a végső csatát, ehhez azonban át kell kelniük egy zord, hóviharos hegységen. A tökéletes helyszínt Tim a kanadai Richmondban találta meg, így ez a „kirándulás” már régóta tervbe volt véve. Persze Paul minden lehetőséget megragadott, hogy csökkentse a költségeket, ezért próbálta meg erről lebeszélni a rendezőt, de szerencsére nem járt sikerrel. Régen láttam már havat, úgyhogy nagyon vártam a forgatás ezen részét, és igencsak mérges lettem volna Paulra, ha elrontja.

Megkaptuk a néhány oldalnyi kiegészítést, aztán Tim elengedett bennünket, azzal a felszólítással, hogy pihenjük ki magunkat másnapra. Mivel még át kellett néznünk a szövegkönyvet, sajnos szóba sem jöhetett, hogy beüljünk valahova négyesben.

Miután a kocsi hazavitt minket, a mappát leraktam a nappaliban, és felmentem a szobámba, hogy kicsomagoljam a két bőröndöt, amit egy hónapig hurcoltam magammal. Felfedeztem a lépcső alatti kisebb helyiségben a mosógépet, így elhatároztam, hogy kimosom a ruháimat.

A gép azonban eltért az általam ismertektől, eléggé bonyolultnak bizonyult, és a leírását sem találtam sehol, így kénytelen voltam segítséget kérni. Kimentem a hátsó nagy teraszra, ami – a fentivel ellentétben – nem volt kettéválasztva, de Chris nem volt a kertben, így aránylag hangosan elkiáltottam magam.

– Chris! Merre vagy?

– Itt fent – jött a válasz, majd kihajolt a korláton, hogy lenézzen. – Baj van?

– Az nincs, de nem boldogulok a mosógéppel.

Válasz nélkül tűnt el a látóteremből, hogy egy perccel később megjelenjen mellettem a teraszon.

– Mosógép? – kérdezte elkerekedett szemekkel.

– Szóval neked még fel sem tűnt – állapítottam meg mosolyogva.

– Nem igazán – ismerte be egy vállrándítás kíséretében, majd követett engem a problémám forrásához. – Egyáltalán minek akarsz te mosni? A bejárónő biztos elintézi.

– Már két éve nem moshattam ki én a ruháimat. Egy kissé frusztráló.

– Nekem semmi gondom ezzel – felelte.

– Azt elhiszem – vigyorogtam rá.

Kényelmes pasas volt, meg kell hagyni, azonban tudtam, ha rászorulna, képes lenne kiszolgálni saját magát, de túlságosan hozzászokott a jóhoz. A szüleivel lakott, mielőtt elkezdődött ez a film, így korábban az édesanyja, aztán meg a szállodai alkalmazottak mostak rá. Néha úgy éreztem, olyan, mint egy nagy gyerek, máskor pedig ennek pont az ellenkezőjéről tett tanúbizonyságot: komoly volt, megfontolt, olyan, akire mindenben lehet számítani.

Végül sikeresen rájöttünk, hogyan működik a masina, így gyorsan el is indítottam egy programot. Utána kiültünk a teraszra, egy-egy pohár gyümölcslé társaságában, és átrágtuk magunkat a forgatókönyv új lapjain.

– Bethanynak igaza volt – szólaltam meg, mikor végeztem. – Timnek tényleg beindult a fantáziája – mosolyodtam el.

– Ha már varázskard, legalább egy sárkánytól kapjam – vigyorodott el.

Még beszélgettünk egy darabig, aztán otthagytam Christ, és aludni mentem, mivel tudtam, hogy ki kell pihennem magam másnapra.

Reggel izgatottan ébredtem, gyorsan lezuhanyoztam, felöltöztem, és a legszükségesebbeket bedobálva a táskámba, leszaladtam a földszintre. A konyhában készítettem egy teát meg egy egyszerű szendvicset, és épp azt falatoztam, mikor Chris bekopogott a teraszajtón.

– Jó reggelt! – mosolygott, miután beengedtem.

– Neked is! Kérsz egy szendvicset? – kérdeztem, mikor láttam, milyen tekintettel néz a reggelimre.

– Ilyen ajánlatot nem utasíthatok vissza – vigyorgott, majd leült az egyik bárszékre, ami a konyhapult megemelt része mellett állt.

Elkészítettem a szendvicset, és főztem neki egy kávét is, aztán szótlanul falatoztunk. Úrrá lett rajtunk az a furcsa hangulat, amit már megszoktam az eltelt két évben: félig már belecsöppentünk a szerepünkbe, de közben még önmagunk is voltunk. Eleinte idegenkedtem ettől az érzéstől, de aztán hamar hozzászoktam. Minden forgatási nap reggele így kezdődött, aztán mikor a felvételek végén elhangzott Tim szájából a „Mára ennyi!” felkiáltás, mintha minden eltűnt volna, az estéink teljesen normálisan teltek. Következő reggel azonban kezdődött elölről az egész.

A kocsi dudálása zökkentett ki a gondolataimból. Magamhoz vettem a táskám, bezártam az ajtókat, és követtem Christ az autóhoz.

A stúdióban már javában zajlottak az előkészületek, mindenki fel-alá rohangált. Bethany a sminkeshez parancsolta Christ, engem pedig a kelléktárhoz irányított, ahol belebújtam Salina – harcoktól enyhén megviselt – ruhájába. Kilépve az öltöző ajtaján már teljesen magával ragadott az érdekes kettős hangulatom.

Bethany elkísért a sminkszobáig, aztán magamra hagyott. George és Nita egyből kezelésbe vettek. Míg előbbi hangsúlyosabbá tette hajam enyhe hullámait, addig utóbbi Salinává változtatott. Nita nagyon értett hozzá, hogyan használja a sminkeket úgy, hogy teljesen átformálja az arcom karakterét, de közben alig legyen észrevehető a bőrömre kent festék.

Mikor végeztek velem, és felálltam, hogy a tükörbe nézzek, már nem magamat láttam, hanem a fáradt és harcoktól megviselt hercegnőt.

– Salina, gyere! Kezdünk – dugta be a fejét az ajtón Bethany, én pedig követtem őt a díszletek közé.