Újabb álom-szössz

Nagyon ritkán álmodok úgy, hogy reggel emlékszem is rá, és még ritkább az az eset, amikor valami értelmes meg is marad belőle, mert legtöbbször képek zagyvasága az egész. Ez a mostani sem volt zökkenőmentes, de egyes érzések és jelenetek olyan intenzíven megmaradtak ébredés után is, hogy tudtam egy picike történetet kreálni köré.

Fogadjátok szeretettel :)

Természetes, hogy nekem is tetszett. Az lett volna a furcsa, ha nem így van. Magas volt, jóképű, és nem utolsó sorban az egyetlen fiatal pincér az étteremben, ahol a nyári gyakorlatomat töltöttem. Nem csoda hát, hogy a másik három gyakorlatos lányhoz hasonlóan én is jobban kihúztam magam, ha a közelemben volt.

Néha elkapott az érzés, hogy érdeklődve figyel, de mire odanéztem, nyoma sem volt az arcán érzelmeknek, csak a szokásos keménységnek. Igyekezetem nem törődni vele, de mélybarna szeme ezt nem mindig tette lehetővé. Állandóan bennem motoszkált, hogy közelebbről is meg akarom nézni, hogy lássam, tényleg annyira mély-e, mint messziről tűnik. Ilyenkor elhessegettem ezeket a gondolatokat, és szigorúan a munkámra figyeltem.

Egyszer a konyha felé tartottam, ő pedig az ajtóban állt. Vártam, hogy arrébb menjen, elvégre két tányért is tartottam. Egy darabig azonban nem mozdult. Áthatóan nézett rám, mintha tudná, hogy ezzel zavarba hoz. Hirtelen kedvem támadt rászólni, hogy „ne nézz már így, egyáltalán nem jössz be nekem”, de visszafogtam magam, ő pedig odébb lépett. Egész délután kísért az a tekintet, amivel akkor mintha belém akart volna látni.

Aztán lassan elfelejtettem az egészet, megszoktam a furcsa érzést, ami a közelében elfogott, de így is hiányérzetem lett egy kicsit, amikor két hónap után lejárt a gyakorlatom. Utolsó estém utolsó asztalleszedése után fáradtan kullogtam az öltöző felé. A blúzomon kigomboltam plusz egy gombot, amitől ugyan semmi sem látszott, de felszolgálás közben illetlenség lett volna. Beléptem a pihenőbe, ahonnan az öltözők nyíltak, ő pedig akkor jött ki a „férfiak” feliratú ajtón. Senki más nem volt ott rajtunk kívül, én pedig ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy mondjak valamit. Bármit. Elvégre, még ha hülyét is csinálok magamból, többet úgysem találkozunk.

– Ha már így összefutottunk, elköszönnék – kezdtem zavartan.

Ő nem felelt, csak közelebb lépett. Talán túlzottan is közel. Vagy pont annyira, amennyire szerettem volna? Éreztem, hogy forró lesz a fülem és az arcom.

– Jó volt veled dolgozni – hebegtem.

Végre a szemébe nézhettem, úgy igazán. Még mielőtt felfoghattam volna, mit is teszek, átöleltem. Mintha ezer éve erre az érzésre vágytam volna. Egy pillanatig élveztem a magával ragadó jóleső hullámot, aztán elhúzódtam. Mármint csak akartam, mert ő nem engedte. Magához szorított, és nem eresztett. Ismét elvesztem erős ölelésében, de aztán tényleg időszerűnek tűnt hátrébb lépni. Továbbra sem tudtam. Bukdácsolva mégis hátrálni próbáltam, ő követett. A lábam beleütközött a pihenő régi kanapéjába és megbicsaklottam. Velem együtt borult ő is – még jó, hogy a háttámla magas volt, különben bevertem volna a fejem a falba.

De az is felért egy fejbevágással, ami történt. Az arca centikre volt csak az enyémtől, és elmosolyodott. Még sosem láttam mosolyogni. A szemében furcsa fény dúlt, lángoló, boldog. És ettől én is boldognak éreztem magam. A szívem megtelt valami olyannal, amit korábban még sosem éreztem.

Megvártam, hogy végezzen. Addigra szakadni kezdett az eső, hatalmas cseppekben hullott. A hátsó kijárat keskeny eresze alatt ácsorogtunk, tanácstalanul. Az út szembeni oldalán lévő szórakozóhelyről zene szűrődött ki, a nyitott ajtón át táncolókat is láttunk.

Ő rám nézett, tudtam, mit akar. Nem szerettem volna elázni, de ahogy megragadta a kezem, már ez sem számított. Hangosan kacagva rohantunk a zuhogó esőben.